Századok – 1998
Tanulmányok - Korom Mihály: Az Atlanti Chartától a potsdami kollektív büntetésig.(A magyarországi német kitelepítés történetéhez) III/553
566 KOROM MIHÁLY szükséges. Ugyanis, az ebben az időben Magyarországon lévő, tehát itt maradt volksbundisták és támogatóik száma messze nem érhette el ezt a számot. Az összesen 150 000-nyi hitlerizmust támogató közül mintegy 60 ezren evakuáltak a német hadsereggel. A kb. 50 000 SS-be került is közülük kerülhetett ki, de jelentős részük már az önként jelentkezéskor elveszítette magyar állampolgárságát. A keletre deportáltaknak is közel egyharmada tartozott volna a kitelepítendők közé. Ténylegesen velük sem lehetett számolni. Hozzávetőlegesen ezen számok mái' 1945 nyarán is felbecsülhetők voltak. Ha mindezeket — a ma már ismert, kereken nyugaton maradt 65 ezernyit — és a háborús veszteségeket is figyelembe vesszük, aligha tévedünk sokat, ha arra a következtetésre jutunk, hogy Magyarországon a háború utáni egy-két évben 100 ezernyi vagy azt alig meghaladó volt a Volksbund-tagok és a nácizmust azon felül is támogatók száma. Tehát, az Ideiglenes Nemzeti Kormány hivatalos 200 000-es száma is felmérési hibát, tévedést takar, amely a vesztes és megszállt ország helyzetében nem nyújthatott elégséges támaszt a nagyhatalmi és soviniszta célokkal szemben kialakított álláspont megvédésében és elfogadtatásában. III. Az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak kényszerűen elfogadott 200 ezres kitelepítési ajánlata azonban mégsem játszhatott szerepet a továbbiakban, mert a Szovjetunió másra használta fel azt. Ugyanis annak nyomással történt elérésével lehetőséget kapott újabb taktikai lépések megtételére a benesi kitelepítés segítéséhez. Ezért azt a potsdami konferencia elé mégis beterjesztette. Közben a csehszlovák kormány 1945. július 3-án erős szovjet támogatással jegyzékben kérte a szövetséges nagyhatalmaktól a 2,5-3 millió szudétanémet és — úgy tűnik figyelembe vették az Egyesült Államok és Anglia egyoldalú kiűzést nem támogató álláspontját — „kb. 400 000 magyar" áttelepítésének jóváhagyását is. Az utóbbi megtárgyalását és intézését — nem véletlenül — a szovjet vezetés a magyarországi SzEB-al kívánta végeztetni, mert Benesék szerint 345 ezer szlovák él Magyarországon, akik csereként át kívánnak települni Csehszlovákiába.3 5 E tervekről a magyar politikai tényezők is tudomást szereztek és kísérletet is tettek a tényeknek meg nem felelő elképzelés kivédésére. A magyarországon élő szlovák anyanyelvűek száma még a 100 000-et sem érte el, 1941-ben 75 ezren jelölték azt anyanyelvüknek. Az SzDP vezetői és Rákosi Mátyás, az MKP főtitkára is rövidesen Prágába utazott e célból, de megbeszéléseik semmi eredményt nem hoztak. Erről utóbbi július 28-án Dimitrovnak küldött levelében így írt: „A mi fejtegetéseinkkel szemben a legerősebb érvként azt hozták fel (a csehszlovák kommunista vezetők -K. M.), hogy Sztálin elvtárs a csehszlovák delegációval június végén folytatott tárgyalásai során a magyarok kérdésében azt a határozott véleményt fejezte ki, hogy úgy kell kezelni őket, mint a németeket.... Ezen kívül arra is hivatkoztak, hogy az ő magyarokkal szembeni terveiket, sőt, törvényjavaslataikat is Moszkvában dolgozták ki, s azokat Sztálin és Molotov elvtársak jóváhagyták."!36 A fenti csehszlovák tervet Sztálin a potsdami konferencián kívánta megtárgyalni Benes előterjesztésében, de végül azt is a külügyminiszterek elé utalták, ahová a 35 Fülöp Mihály: Kiadatlan emlékirat. Bibó István a magyarországi németek kitelepítéséről. Magyar Nemzet, 1989. III. 4. 36 Múltunk, 1991. 2-3. sz. 283-284.
