Századok – 1998
Figyelő - Erényi Tibor: A nemzeti ünnep és a pártok (1848-ról 1948-ban) II/477
478 FIGYELŐ Kétségtelen azonban, hogy míg a nyugati tőkés-pluralisztikus, parlamentáris rendszerek lehetővé tették a külpolitikai problémák megvitatását, különböző érdekek és felfogások artikulálását, addig a sztálini típusú diktatúrákban ilyenről szó sem lehetett: ezek a diktatúrák kétségtelenül az agresszívebb politika arculatát mutatták: ráadásul Európában és másutt is a „keleti" fegyveres erők jelentős számbeli fölényben voltak. A sztálini rendszereknek a közvélemény álláspontjával kevésbé kellett számolniuk, mint a nyugati, parlamentáris rendszereknek. Téves azonban az az elgondolás, hogy az államszocialista rendszerekben — azok diktatórikus jellege miatt — a közvéleménynek nem volt jelentősége. Sajátosan, áttételesen volt. Ezzel mind Sztálin, mind utódai számoltak. (Gondoljunk az előbbi kampányaira, Hruscsov politikájára stb.) Az közismert, hogy ezekben a rendszerekben a művészetek, talán elsődlegesen a szépirodalom milyen, politikai szempontból is nagy szerepet töltöttek be. Másféle diktatúrákban ez nem volt szokásos. Az „újtípusú ember" voluntarizmusra mutató jelszavára magunk is emlékezhetünk. Mint ahogyan arra is, hogy Rákosi vagy Kádár milyen — ma már szinte érthetetlenül — kiemelkedő jelentőséget tulajdonított egy-egy vezető író vagy költő állásfoglalásának, sokszor a különböző pártplénumok is bíbelődtek másodrendű irodalmi — esetenként értelmiségi — ügyekkel. A „főideológus"-nak a párt-hierarchiában fontos posztja volt; kivált, mert nemcsak az irodalmi- művészeti kérdések, hanem a tudományos szféra is hozzátartozott. Magyarországon a főideológusi posztot 1948 tavaszán Révai József töltötte be, akinek műveltségét, irodalmi és történeti érzékét csak kevesen vonták kétségbe. Révainak kétségkívül volt „rálátása" a magyar történelem egészére.3 Hajlamainak a kommunista világmozgalomban 1935 után kibontakozó népfrontpolitika történelmi és irodalmi vetülete kiváltképpen megfelelt. Révai már a centenárium előtt kidolgozta 1848-49-ről azt a véleményt, amely később pártállásponttá vált. A korábbi írások közül a legjelentősebb a 48 útján című összefoglalás, amelyet a kiadó 1948-ban jelentetett meg. Az 1947. december 27-én a kommunista pártlapban publikált és az említett kötetben újra közölt írás az egész téma jelentőségét meghatározta s ezért kicsit bővebben indokolt idézni és elemezni: „A százéves évforduló távlatából sem idealizáljuk 1848-at, szereplőit és vezetőit. Tudjuk, hogy politikájuk sokszor következetlen volt. Tudjuk, hogy a jobbágyfelszabadítás dolgában a szabadságharc vezérei -— még ha figyelembe vesszük is osztálykorlátaikat — innen maradtak azon a határon, ameddig el kellett volna menniük a nemzeti önvédelmi harc sikere, a forradalmi nemzeti egység megszilárdítása érdekében. Tudjuk, hogy hibák történtek a nemzetiségek jogos kívánságainak teljesítése dolgában is. De e hibák és fogyatékosságok nem homályosíthatják el az alapvető tényt: az 1848-as szabadságharc vezetői merték vállalni a forradalmi harc kockázatát, mertek cselekedni, nem hátráltak meg, félre tolták azokat, akik rohadt kompromisszumok, a megalkuvás és behódolás útját javasoltak a nemzetnek, vállalták a néptönregekkel való szövetkezés politikáját, nem riadtak vissza az európai demokratikus-forradalmi mozgalmakkal való szolidaritástól és harcoltak még akkor is, amikor Európa 'újra csendes lett', amikor a demokratikus 3 Ld. Révai József-. Válogatott Történelmi írások I-II. k. Szerk. E Majlát Auguszta. Kossuth 1966. Erényi Tibor: Révai József történelem szemléletéről. Párttörténeti Közlemények 1962. 2. sz.
