Századok – 1998
Krónika - Hanák Péter (1921–1997) (Somogyi Éva) I/289
290 KRÓNIKA adott. Ebből a közösségből nehéz volt kilépni, nem pusztán azért, mert az a pozíció, a rang, a lehetőségek elvesztésével járt volna — amit Hanák nem tagad —, hanem mert a kommunista közösség s az ügybe vetett hit feladásával önazonosságát veszítette volna. Csak lassan ébred rá, és aztán a felismerés nemcsak egyéni élete, hanem műveinek is meghatározó mozzanata lesz, hogy az embernek s a társadalmi közösségeknek egyidőben többfajta identitásuk lehet. S a gondolkodó embert éppen szellemi és morális autonómiája segíti identitása megteremtéséhezmegőrzéséhez. Volt abban jó is — a szakmai eredmények szempontjából bizonyosan —, hogy 1956 után az egyetemről eltávolítva, tudományos közéleti pozícióitól megfosztva minden erejét a kutatásnak szentelhette. Vigasztalta is magát néha ilyesmivel. 1956 mindenképpen fordulatot hozott egyéni és szakmai életében is. Szemlélete, módszere változott meg. Pályája kezdetén a térség történeti problémáira adandó válaszok egyszerűnek, egyértelműnek tűntek. 1956 után értette meg, hogy a történeti folyamatok nem vezethetők vissza egyetlen tényezőre, s a többtényezős magyarázat általában nem áll össze valamifajta logikus egésszé: „Az oksági meghatározottság fölöttébb ellentmondásos. A történelem folyamatát mindig is sok ellenáramlat korrigálja, olykor időlegesen kitéríti, és az utólag fősodrásnak mondott irány nem azonos az alakító tényezők egyikével sem." Az 1956 utáni bő évtizedben született a Habsburg Monarchia jellegéről szóló tanulmányainak sora, amelyek közül különösen a kiegyezésről, Magyarországnak az Osztrák-Magyar Monarchiában elfoglalt helyéről szóló írásai (Túlsúly vagy függőség) a monarchia-kutatás máig megkerülhetetlen alkotásai. 1974-ben csokorba gyűjtötte negyedszázad tudományos termését. A kötet, Magyarország a Monarchiában - a maga és a szakma fejlődésrajza is. Bár 48-67 problematikája szinte egész pályáján végigkísérte (úgy tudom, az utolsó napokban is egy kiegyezés cikken dolgozott a 130. évforduló alkalmából; a kompromisszum megítélésének historikumáról beszélt nekem, amikor utoljára találkoztunk), azért az 1970-es évek végétől valójában már nem az alkotmányos és abszolutista elemek, a Rechtstaat vagy Obrigkeitsstaat problémája, Magyarországnak a Monarchiában elfoglalt jogipolitikai vagy akár gazdasági helye foglalkoztatta. Sokkal inkább az, hogyan élték meg az emberek a forradalmat és a kiegyezést, hogyan volt az, hogy a nemzet egyszerre volt kuruc és labanc, egy családban negyvennyolcas és hatvanhetes, Ady szavaival egy ágban protestáló hit és küldetéses vétó, egy lélekben hatalompárti és ellenzéki. Egyre inkább úgy gondolta, nem annyira politikatörténetet kell írni, amely oly alkalmas prekoncepciók igazolására. A politikatörténet — mondotta egy nyilvános televíziós beszélgetésen 1985-ben — Magyarországon, de talán mindenütt másutt is a világon, azzal foglalkozik, hogyan lehet a hatalmat megszerezni-megtartani. De hatalmak jönnek és mennek, és közben az emberek szülnek és születnek, alkotnak és alkalmazkodnak, halnak és házasodnak - valójában ezt a történelmet kell megragadni. A társadalomtörténet vezette el a struktúrakutatás, az életmód- és mentalitáskutatáson át a hatalomcentrikus történetírásból az embercentrikus történetírásba. „Úgy láttam, és úgy látom ma is, hogy itt húzódik a fő választóvonal, nem pedig az átpolitizált vagy nacionalizált ideológiai irányzatok között."
