Századok – 1998

Krónika - Hanák Péter (1921–1997) (Somogyi Éva) I/289

KRÓNIKA HANÁK PÉTER (1921-1997) 1997. október 6-án meghalt Hanák Péter. Hiába halmoztam fel íróasztalomra könyveit, tanulmányait, amelyeket az idők során oly sokszor újraolvastam — a kiérlelt, gondosan formába öntött gondolatok, a gyakran magávalragadó ötletek, a briliáns megfogalmazások, a higgadt elemzések, a probléma kibontása — igen, ez mind Hanák Péter és mégsem ő. Mi, akik közelről ismertük, tudjuk az álmatlanul töltött kínlódó éjszakákat és a sohasem kopó, szinte gyermeki örömet, amikor sikerült rátalálnia arra, amit keresett, meglelnie a gondolatot és a formát, amellyel maga is elégedett lehetett. -Ezek Hanák írásai, de nemcsak ez volt Hanák Péter. Egy különlegesen gazdag, magávalragadó egyéniséget veszítettünk el vele, olyan emberi teljességet, amelyet a könyvek talán jelezhetnek, de vissza nem adhatnak. Mert Hanák olyannyira jelen volt abban, amit történettudománynak, magyar szellemi közéletnek nevezünk, mint kevesen. Jelen volt természetesen mindenekelőtt írásaival, de nem kevésbé szavával, művekről mondott kritikáival, tanácsaival, beszélgetéseivel, mosolyával és korholó haragjával. Kaposváron született, zsidó kispolgári családban. Amikor 1939-ben a kaposvári Somssich Pál gimnáziumban kitűnően leérettségizett, a szegény, tehetséges zsidó fiúk tradicionális felemelkedési útja már bezárult. A második zsidótörvény után egyetemre nem mehetett. Vasmunkás lett Pécsett, majd Csepelen, 1942-től munkaszolgálatos. 1944 késő őszén éhesen, rongyosan, tetvesen érkezett haza a kaposvári szülői házba, ahol senki sem várta. A családból egyedül ő élte túl a borzalom esztendejét. Elmehetett volna Amerikába, hívták rokonai, járhatott volna jóhírü amerikai collegeba, élhetett volna gondtalan jómódban, bizonyosan ott is neves professzor vált volna belőle - de soha, élete legnehezebb korszakaiban sem sajnálta, hogy nem ezt az utat választotta. A lágerből szabadult, magára maradt fiatalember, aki már a háború előtt megismerkedett a marxizmus alapvető tanításaival, a szocialista irodalom javával, aki a pécsi vasasoknál lenyűgözve hallgatta József Attila verseit, A város peremént, a Munkásokat, a Hazámat, akiben egy magasabbrendú társadalomba vetett hit tartotta fenn az élniakarást, meggyőződéssel és lelkesedéssel csatlakozott a kommunista párthoz. Csinálta azt, amit a fiatal, rendkívüli tehetségű történésztől a párt elvárt, hogy aztán évtizedeken át próbálja megmagyarázni fiainak, valójában önmagának, hogyan volt lehetséges, hogy egy racionális, kritikus ember, amilyen ő volt, egy vallásosan, sőt mitikusán hívő mozgalom, egy autonóm személyiség egy antiindividualista teória híve és propagátora lett. Hogyan lehetett egy üggyel oly kritikátlanul és skrupulusok nélkül azonosulni, ahogyan ő és nemzedéktársai közül sokan tették. A 20. századi európai baloldali értelmiség e nyilvánvalóan legnagyobb szellemi és morális kihívására és kudarcára Hanák a maga módján kísérel meg választ adni: a kommunista párt az ő számára nem pusztán politikai közösséget, hanem új identitást is