Századok – 1998
Történeti irodalom - Nagy Péter Tibor: Az egyensúly megbomlása a modern magyar oktatáspolitikában (Ism.: Szabolcs Ottó) I/287
288 TÖRTÉNETI IRODALOM Az első fejezetben az iskolapolitika kérdéseit tekinti át. Azt kívánja bizonyítani, hogy 1867 és 1945 között a kormányzati szerkezetpolitika négy korszakra osztható. Az első korszak kialakítja az érdekek szerinti iskolatípusokat, a második — a 90-es évektől az I. világháborúig tartó — időszakban az egyes iskolatípusok közötti átjárhatóság kerül előtérbe, századunk húszas éveitől az egyes érdekcsoportok kielégítésének szándéka a politikai pluralizmus megtörésére törekedett. A második fejezet az Önkormányzati politika címet viseli. Itt azt bizonyítja a szerző, hogy a magyar tanügy-igazgatás történetének centralizációs ciklusa a harmincas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig tartott. Ki nem mondottan ez azt is jelenti, hogy a nagypolitikából, szinte fatalisztikusan, közvetlen következik a tanügyigazgatás erőteljes centralizációja. A centralizációs törekvések pedig az ellene ható erők dacára képesek voltak korlátozni, sőt elsorvasztani az önkormányzati intézményeket, illetve hatásköröket. Ezen a politika adta kereten belül mozogtak azután a belső erővonalak a tanfelügyelőség kontra megye, a laikus kontroll és a tanítók, az iskolaszék és a pedagógus-igazgató között. A könyv legterjedelmesebb részét az egyházpolitikai kérdések képezik. A szerző elsőrendű célja „összefoglalni az állam és egyház oktatáspolitikai tevékenysége egymás mellett létezésének történetét 1848-tól 1948-ig". A szerző azt bizonyítja, hogy a tárgyalt évszázad alatt, noha az egyházak lehetőségei az állam oktatásszabályozó tevékenységének befolyásolására, az iskolai valláserkölcsi nevelésre, valamint saját iskoláik fenntartására nőttek — illetve nem csökkentek — „az egyházak mind kevésbé maradtak önmaguk, mindinkább az állami oktatáspolitika járszalagjára kerültek. A végső konklúzió; ha az egyház az iskolafinanszírozásban nem elég erős, akkor súlyos árat kell fizetnie az államhatalomnak, hogy megtarthassa szerepét". Valószínűleg Nagy Péternek ebben alapjában igaza van. Mégis érdemes lenne ezt a kérdést részletesebben, s egyes időszakokon belül több oldalról vizsgálni. Talán nem mindig bizonyosodna be ennek a merőben ökonomikus viszonynak a primátusa, s különösen nem a kizárólagossága. Ez pedig egyáltalán nem mondana ellent a szerző azon megállapításának, hogy az egyházak a tárgyalt időszakon belül általában nagyobb iskolarendszert működtettek, mint amire anyagi erejükből tellett volna. Ezért szorultak államsegélyre, aminek azonban nemcsak az állami centralizációs szándékok nyitottak kaput, hanem — véleményem szerint — gyakran más politikai törekvések is. Külön fejezetet kap az egyetempolitika, benne legrészletesebben a numerus clausus. Világos és egyértelmű, hogy a numerus clausust a lecsúszó és a háború után jelentős egzisztenciaveszteséget szenvedett ún. keresztény történelmi intelligencia, más szóval a gentry-gentroid réteg pozícióharca határozta meg. A szerző, amikor ezt a kérdést világosan — és sietek hozzátenni, alaposan — elemzi, már arra nem tud kellő figyelmet szentelni, hogy magát a numerus clausus intézményét az I. világháború utáni Európában általánossá vált, az értelmiségnek a tömeges munkanélküliségtől való félelme involválta, ami a forradalmak után egyáltalán nem meglepő, s csak a faji diszkrimináció tette a magyar megoldást sajátossá, s Európa-szert elítéltté. A könyv zárófejezete a II. világháború utáni koalíciós korszakot mutatja be. Úgy is, mint egyes pártok oktatáspolitikáját, és úgy is, mint az egyes társadalmi és csoporti konfliktushelyzetet. Anyagaiban ismert kérdések ezek, ebben a feldolgozásban mégis sok tekintetben újak. Mint az egész könyv, a politika, a lobbyk, az érdekek küzdelme egységes vizsgálatában. Szabolcs Ottó
