Századok – 1998

Történeti irodalom - Hobsbawm Eric J.: The Age of Extremes. A History of the World 1914–1991 (Ism.: Jemnitz János) I/282

286 TÖRTÉNETI IRODALOM S e kötetben külön helyet kap a gazdasági válsággal kapcsolatban is a Szovjetunió eltérő, rendhagyó világa. Hobsbawm nem idealizált, s kritikus történészként szól a sztálini korszakról, de éppen mint nem pisztráng módjára cikázó történészt az foglalkoztatta, hogy a „forradalmi" szocialista, munkásmozgalomban miért és miként érvényesült mindvégig a kommunista mozgalomban, a bolsevizált moszkvai felfogás hegemóniája, s miként szigetelődött el, mind az anarchista, vagy az anarcho-kommunista áramlat, mind a trockista ellenalternatíva, beleértve az egész IV Internacionálé kihívásával. (Eszmeileg mindazoknak, s a sokféle területközieknek, s általában a szociáldemokrata baloldali tendenciáknak Hobsbawm sokkal nagyobb figyelmet is szentelhetett volna.) Végeredményben Hobsbawm ehelyütt a fő tendenciákat kívánta láttatni, s ebben a felfogásában azután azt hangsúlyozta, hogy ezt a kommunista/bolsevik hegemóniát csak 1956, majd 1968 törte meg. Ebben a vonatkozásban úgy érzem a szerzőt túlságosan is saját és környezetének, vagyis a nyugat-európai kommunistáknak emlékei befolyásolják, akiket mindkét esemény sokkszerűen érte, s igen sokan (Hobsbawm szerint) ekkor fordítottak hátat a kommunista pártoknak. A csatlakozás, támogatás, kiábrándulás, illetve a kritikai szembeállás folyamata azonban véleménye szerint ennél sokkal tarkább, összetettebb, több periódusban is másként és másként vetődött fel. Persze ezekre olykor (akár a KI. népfront politikájával, akár 1939-cel kapcsolatban szintén kitér) én azonban a két dátum ilyen egyértelmű kiemelését vitatom - ha azok jelentőségét persze nem is. Hiszen ez elhomályosítja mindazt, ami az 1970-80-as években történt. S persze a nagy gazdasági válság korszaka után Hobsbawm ezután kiemeli a II. világháború korszakát, a fasizmussal szemben a népek ellenállását. Ezek megint már szinte közhelyszerű sorok, ám az már nem visszaköszönő megállapítás, sőt minálunk feltehetően sokakat meglep, alkalmasint fel is háborít, hogy Hobsbawm úgy értékel, hogy míg az I. világháború nem oldott meg semmit, a II. világháború sok mindent megoldott - bár ezután ő is mindjárt hozzáfűzi: legalábbis hosszú évtizedekre úgy tűnt. S az 1945-ös háború utáni újrakezdést nagyon széles ecsettel úgy festi meg, hogy ez igen nagy változásokat hozott szinte minden kontinensen, új nagy forradalmi hullámot indított el (persze ide számítva a kínai forradalmat is) - s egyúttal azt is éles fénnyel világította meg, hogy e forradalmi változások egy része hol esett egybe a szovjet külpolitika számításaival, s hol nem: s hogy éppen a szocialista átalakulást egyértelműen célul kitűző jugoszláv, illetve kínai forradalom egyáltalán nem Sztálin jóváhagyásával, tetszésére ment végbe. Az 1945 utáni nagy szociális áttörésnek egyik lényeges eleme volt a keynesi gazdaság- és szociálpolitika elfogadása, amelynek egyik lényeges eleme a háború alatt a Beveridge terv elfogadása volt (de ne feledjük ez sokban egybeesett a svéd modell elképzelésekkel). Hobsbawm ezzel kapcsolatban aláhúzza: a politikusok már csak azért is hajlottak a teljes foglalkoztatás megteremtésére, mert a 30-as években a munkanélküliség igen keserű politikai következményekre vezetett. Hobsbawm azonban ebben az esetben sem elégedett meg az ismertebb, úgyszólván egyenes összefüggés rögzítésével. Mindjárt hozzáfűzte, hogy később az újabb elhatalmasodó gazdasági bajok és a nyomában szélesedő és letörhetetlennek bizonyult munkanélküliség kapcsán az 1980-as években ő is azok között volt, akik úgy vélték, hogy az elképesztően magas és elfogadhatatlan munkanélküliség robbanni fog. Ennyiben „önkritikát" gyakorolt, de persze nem a lényegben. Legfeljebb újabb talányra hívja fel olvasói figyelmét, hogy ez miért is történik úgy, ahogy történik. Az ismertetésre rendelkezésre álló szűk terjedelem miatt érdemben már képtelenség bemutatni, hogy miként jelenteti meg Hobsbawm a jóléti társadalom/állam 20-25 évének „arany korát", majd annak lebomlását és az 1973/74 - 1991-es olyannyira sok szempontúan ellentmondásos korát. Mindezért nagy kár, hiszen a magyar történetírás — tudtommal — sem ezt, sem azt a kort nem dolgozta fel. Mindez persze amellett szólna, hogy Hobsbawmnak ezt a könyvét igazán illő, sőt kívánatos lenne megjelentetni! Nem lehet azonban néhány szóval nem szólni a kötet azon fejezeteiről, amelyek éppen a mi térségünket, a kelet-európai „szocialista tábort", illetőleg Magyarországot, avagy a gorbacsovi peresztrojka időszakát állítják az olvasók elé. Persze nyilvánvaló, hogy a hobsbawmi nagy korszakolás kapcsán ez két nagy fejezetbe tagolódnék, hiszen az első még az említett „arany korszak", a másik ennek felszámolódása éveire esik. Erre, úgy vélem, a szerzőnek is még nagyobb figyelemmel kellett volna lennie. E fejezetekben az egyébként ismertebb és úgyszólván visszaköszönő megállapítások mellett ismét szép számban találkozunk eredeti sorokkal is. Ami a szovjet/orosz részt illeti a szerző nemcsak azt húzza alá, hogy a kollektivizálás után a mezőgazdaság csődbe jutott, hanem azt is, hogy az orosz mezőgazdaság ezelőtt is siralmas állapotban volt, s ezen önmagában a gépesítés sem segített. Az általánosan elfogadott brezsnyevi „pangás" éveiről ő azt emeli ki, hogy a változások