Századok – 1998

Történeti irodalom - Niedermaier Paul: Der mittelalterliche Städtebau in Siebenbürgen im Banat und im Kreischgebiet. Band 1: Die Entwicklung vom Anbeginn bis 1241 (Ism.: Benkő Elek) I/264

267 TÖRTÉNETI IRODALOM rosvár, Doboka és Gyulafehérvár kapcsán használt civitas és urbs szavakat városként értelmezte (50, 63. o.). A fenti számítások megalapozatlanságát Biharvár (1068: civitas Byhor) ispáni és főesperesi központ példáján szemléltetjük. A település lélekszámát Niedermaier egy itt feltárt, Árpád-kori temetőrészlet segítségével próbálta meghatározni. Eljárása a következő volt: Mircea Rusu 1954-ben egy 28 m2-es ásatási szelvényben 18 sírt tárt fel, ami a szerző átlagolása szerint azt jelenti, hogy egy halottra 1,55 m2 terület jutott. Mivel úgy sejtette, hogy a csak részben feltárt temető összkiterjedése kb. 6700 m2 lehetett, a teljes sírszámot 4300-ra, a sírmező korát pedig az 1050-től 1300-ig terjedő időszakra becsülte. Mindebből, 30 o/oo-es halálozási rátát feltételezve, Biharban egyidejűleg 120 család létét valószínűsítette. A szerző „mindössze" a következőkben tévedett: a. Biharvárról két Árpád-kori temetőt ismerünk, az egyik a sáncvár belsejében, a másik attól délre (Téglaégető) került elő. b. Az utóbbi, a számítások alapjául szolgáló temető teljes kiterjedését és sírszámát nem ismerjük, azt azonban biztosam tudjuk, hogy a több mint 4000 sírós kora Árpád-kori köznépi temetők nem tartoznak a Kárpát-medence régészeti realitásai közé; az eddigi legnagyobb, teljesen feltárt korabeli temető (Majs, Baranya m.) 1137 sírból állt. c. A temető legkorábbi pénzmelléklete I. András denára volt, az érmek többsége a 12. századból származott, a 13. századot gyakorlatilag nem képviselték leletek. Mindezek nyomán a becsült végeredményt és ennek érvényességét all. század közepétől a 13. század végéig terjedő időszakra nézve finoman szólva kérdésesnek látjuk. A további három fejezet egy-egy, Romulus Vuia kutatásai nyomán evolúciós és időrendi sorrendbe állított alaprajztípust tárgyal - az egyes települések (falvak és városok) így zömmel nem történelmi, hanem alaprajzi kritériumok szerint kerültek egy-egy csoportba. A szerző a halmazfalvaknak, mint a legkorábbi, még a szász betelepítést megelőző településtípusnak két változatát tárgyalja: az egyik a szórványtelepülések besűrűsödése (Verdichtung von Streusiedlungen), а másik a laza szerkezetű települések utólagos tömörülése (Verdichtung lockerer Siedlungen) révén keletkezett. A két fejezet többszöri áttanulmányozása után is rejtély maradt, miért kellett e két, rokon típust külön fejezetben tárgyalni, és miért csak a második változatot hozza kapcsolatba a szerző halmaztelepülések (Haufendörfer) kialakulásával. Az előbbi csoportba számos falusi település mellett a megyék és a korai kiváltságos kerületek székhelyeit (sorrendben: Temesvár, Csanád, Gyulafehérvár, Bihar, Doboka, Dés, Várfalva = z-Tordavár, Brassó-Bartholomá, Vajdahunyad, Déva, Szilágysomlyó, Fogaras) továbbá bányatelepüléseket (Désakna, Kolozs, Szászakna, Abrudbánya) találunk. Visszakövetkeztetett korai alaprajzuk ősforrása — miként az alábbiaknál is — az első katonai felmérés volt, melynek terepmunkálatai Erdélyben és a Temesi Bánság területén 1769-1773 között zajlottak. Ami keletkezésük korát illeti, alaprajzuk Árpád-kori eredete mellett több esetben is utal a szerző e lakóhelyek régebbre visszatekintő kontinuitására. Az 1240 körüli Temesvárról részletes rajz is készült (65. kép), amelyik a képzelet szülte utcahálózatot és telekosztást éppúgy megjeleníti, mint a nyomtalanul elpusztult középkori templomok helyét. A következő fejezet keretében tárgyalt második csoportban, a kezdetben laza szerkezetű települések között, számos falu társaságában meglepődve találhatunk telepített, többé-kevésbé szabályos utcahálózatú, szalagtelkes városokat is (Szászváros, Medgyes, Beszterce, Szászsebes, Kolozsvár, Nagyszeben, Szászrégen, Segesvár). Ez utóbbiak azért kerültek ebbe a csoportba, mert hosszú, szalagszerúen hátranyúló telkeik között a szerző rövidebb, szinte négyzetes formájú telkeket is talált és úgy gondolta, hogy ezek a szász telepítést megelőző népesség szétszórt telkei, melyek üresen hagyott közeit — e hipotézis szerint — csak később parcellázták és építették volna be. Az elgondolás gyakorlati alkalmazásaként a szerző megrajzolta e települések „korai" alaprajzát is, úgy, hogy az újkori várostérképekről a szóban forgó négyzetes telkeken, a réginek látszó utakon és esetleg egy-egy templomon kívül mindent elhagyott. Azt, hogy az így nyert, szórt jellegű alaprajzok keltezhetők legyenek, az illető települések szász korszakának feltehető kezdeteit kellett megállapítani. A szerzőnek ez sikerült, így könyve lapjain az 1125 körüli Szászváros (91. kép), az 1225 körüli Medgyes (93. kép), az 1150, ill. 1225 évi Beszterce (95-96. kép), az 1150 ill. 1225 körüli Szászsebes (98-99. kép), az 1125 és 1175 körüli Nagyszeben (100-101. kép), az 1200 és 1250 körüli Segesvár (105-106. kép) és az 1175 valamint 1240 körüli Kolozsvár (108-109. kép) alaprajzát tanulmányozhatjuk. E városok többségében még egyáltalán nem folyt régészeti kutatás, belterületükről 12-13. századi leleteket nem, vagy csak igen ritka esetben ismerünk, az olvasó így csak jóhiszeműen remélheti, hogy a jövőbeli kutatások a Niedermaier által bemutatott állapotokat igazolják majd.