Századok – 1998

Történeti irodalom - Niedermaier Paul: Der mittelalterliche Städtebau in Siebenbürgen im Banat und im Kreischgebiet. Band 1: Die Entwicklung vom Anbeginn bis 1241 (Ism.: Benkő Elek) I/264

266 TÖRTÉNETI IRODALOM meg — a nagyobbak házként, a kisebbek gazdasági épületként —, még a 14. számmal jelölt 6. sz-i verem és a mellette fekvő, valószínűleg korábbi, de leletekkel nem keltezett kavicsos felületrészlet is közös szalmatetőt kapott (10. kép). Hasonlóképpen nem egyidős objektumok jelennek a kisgalambfalvi Galat-tető 6. századi településén is; az egymástól alig néhány cm-re álló, boronafalú, zsúpfedeles házak (12. kép) mintha a szebeni skanzenből tűnnének elénk. A 9-11. századi (!) Temesvár alaprajzán (16. kép) ezek után már csak azért csodálkozunk, mert a középkori Temesvár belterületén — tudomásunk szerint — sohasem folyt régészeti kutatás, a korai vár és a mellette elterülő halmaztelepülés alaprajza így csak 18. századi térképekből kikövetkeztetett, hipotézisnek is alig nevezhető képzeletszülemény lehet. Kétkedve olvasta a recenzens a népvándorlás kor egyes időszakainak lelőhelyszámára, és ennek alapján a népességszámra vonatkozó fejtegetéseket, ugyanis a felhasznált régészeti források abból az időből származnak, amikor a népvándorlás kori Erdélyből alig néhány tucat lelőhely volt ismert, jelentősebb ásatással pedig csak kivételesen találkozhattunk. Gyakorló régészek számára aligha szükséges különösebben bizonygatni, hogy a Dacia feladása utáni évszázadok hullámzó római, majd bizánci éremforgalma nem utal a népességszámra olyan egyértelműséggel, miként azt a szerző véli, aki vizsgálódásai közben jelentős külső hatásokra (beköltöző új népességre, változó politikai és gazdasági viszonyokra) nem kívánt gondolni, számításai pedig többszörösen egymásra épülő becsléseken alapulnak. E Niedermaier a hivatalos román történelemszemléletet követte abban is, hogy átvette a kora Árpád-kori megyeszékhelyek, ispáni várak indokolatlanul korai, 9. századi keltezését, amire alapozva e településeket illetőleg sáncvárakat a honfoglalók által itt talált, anonymusi duxokhoz (Gelou, Glad, Ménmarót) kapcsolják a §tefan Pascu-t követő történészek és régészek. Arról, hogy ez a magyar kutatóktól kezdettől bírált nézet újabban román részről is igen komoly kritikában részesült (Radu Popa in: SCIVA 42 [1991] 3-4. 154-88.), nem értesülünk a könyvből. Az olvasó így azt sem tudhatja meg e munkából, hogy az Öthalom (Glogovác) melletti sáncvár nem a legendás Glad vezér Fluchtburg-ja (38. o.), hanem Arad megye korai ispáni vára, a mellette fekvő Árpád-kori templomrom pedig a II. Béla által alapított aradi káptalan maradványa. A következőkben arról értesülünk, hogy a régészetileg még nem is kutatott szatmári vár Ménmarót második vára volt (az első, a Hauptburg, Anonymus nyomán természetesen Bihar), Dobokán és Kolozsmonostoron pedig Gelu „herceg" székelt (38-42. o.). Arra nézve, hogy a Kolozsvár melletti Monostoron Kolozs megye korai ispáni vára állt volna (vö. Kurze Geschichte Siebenbürgens, 160-2.), e fejezetben nem találtunk utalást. Az újabb román kutatások fényében tárgyi tévedés, hogy Tordán, az antik Potaissa romjain a 9-10. században jelentős település lett volna; a szórványos késő népvándorlás kori leletek sem a 270-es években feladott római város továbbélését, sem pedig a középkori város előzményét nem jelentik (Bárbulescu, Mihai: Potaissa. Turda 1994.) A könyv következő nagy fejezetét {Allgemeine Entwicklung, 11.-13. Jahrhundert) olvasva, tovább erősödött az a benyomásunk, hogy Paul Niedermaier tudatosan távol tartja magát azoktól az Erdély vonatkozásában is döntő jelentőségű történeti eseményektől, melyek román szempontból kellemetlenek lehetnek. Nem említi a magyar honfoglalást és államalapítást, valamint a vármegyék megszervezését és korai uralkodóink számos más rendelkezését és oklevelét sem. Ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy ez az időszak a tárgyalt területen — az ábrák következetes tanúsága szerint a 20. századi magyar-román határtól keletre —• sem törést, sem pedig új típusú fejlődést nem eredményezett, mivel Árpád-házi királyainknak csak üggyel-bajjal sikerült országukba integrálni a „régi hercegségeket" (62). Ilyen meggondolásokból Niedermaier el is tekinthetett a várostörténeti kutatásban meghatározó súlyúnak tekinthető történeti-jogtörténeti megközelítésmódtól, hogy a települések öntörvényűnek sejtetett evolúcióját „planimetriai" síkon vizsgálhassa. E fejezet főszereplői nem az elérhető teljességükben és összefüggéseikben bemutatott történeti források, hanem olyan statisztikák és térképek, melyek mindössze néhány adatra, ám annál több becslésre épültek, reális felhasználhatóságuk így legalábbis megkérdőjelezhető. Találkozunk e fejezetben a mai Nyugat-Romániát behálózó, az egykori Barbaricumra is kiterjedő római úthálózattal (32. kép), az első okleveles említésekből és az ismert románkori templomok számából kikövetkeztetett Árpád-kori népességszámmal és népsűrűséggel (47-57. o., 28. kép), a települések átlagos telekszámát bemutató grafikonnal (29. kép), továbbá a szántó- és legelőterületek egymáshoz viszonyított kiterjedését és százalékos arányát feltüntető táblázattal, az 1000 és 1241 közötti időszakból (31. kép). Mindeközben a történelmi elemzésre nem vállalkozó szerző gondosan egybemosta a majdani városiasodás színhelyeit, a megyeszékhelyeket, egyházi központokat, a korai vásárhelyeket valamint az első szász telepítéseket. Fokozza a zavart a szerző terminológiai bizonytalansága is, aki a korai várak, Ma-