Századok – 1998

Történeti irodalom - Niedermaier Paul: Der mittelalterliche Städtebau in Siebenbürgen im Banat und im Kreischgebiet. Band 1: Die Entwicklung vom Anbeginn bis 1241 (Ism.: Benkő Elek) I/264

265 TÖRTÉNETI IRODALOM már el is készülhetnek a fokozatosan bővülő, periodizált városalaprajzok. Esetleg úgy, hogy az illető városból egyetlen középkori házat sem ismerünk. A fenti eljárás az 1979-es könyv kapcsán tudomásom szerint nem váltott ki különösebb kritikát, valószínűleg azért, mert e munkának igen sok késő középkori vonatkozása volt, márpedig nyilvánvaló, hogy az újkori térképekről leolvasható utcahálózat, de még a telekosztás jelentős része is középkori eredetű, a megállapítások így részletes bizonyítás nélkül is valószínűnek tűntek. Egészen másként esik mindez a latba akkor, amikor a 15-17. századnál korábbi időszak kerül szóba. Márpedig Paul Niedermaier három kötetesre, tervezett összefoglaló munkájának most megjelent első kötete az utóbb várossá váló települések legkorábbi, a kezdetektől az 1241-42. évi tatárjárásig terjedő időszakát tárgyalja. A szerző a románság kárpát-medencei kontinuitását vallja és — mint írja (18. o.) — nem veszi figyelembe a Balkán felőli bevándorlás lehetőségét. Ennek a városkutatástól látszólag távol eső állásfoglalásnak témánkat szorosabban érintő következménye is van: Niedermaier felfogása szerint a tárgyalt terület városainak kezdete, a költői Anbeginn nem az Árpád-házi királyok vagy az Anjouk, netán a későbbi magyar királyok koráig, hanem a Kr. u. 3. századig, Dacia provincia feladásáig nyúlik vissza, természetesen függetlenül attól, hogy a kutatott terület jelentős része, a Partium és a Kelet-Alföld nem Dacia, hanem a Barbaricum része volt. Ebben az ókori előzményektől nyomozott várostörténetben — nyilván a román eredetkérdésben vallott ellentétes nézetek miatt — magyar szakirodalomra csupán elvétve, akkor is inkább helytörténeti jelentőségű művek esetében volt ildomos hivatkozni. Az első fejezet 111. jegyzetében majd a következőkben is szemérmes rövidséggel idézett Kurze Geschichte felbukkanása mindenesetre azt jelzi, hogy az irodalomjegyzékben fel nem tüntetett Erdély rövid története (főszerkesztő: Köpeczi Béla, Bp. 1989.) német változata azért megfordult a szerző kezében. A magyar várostörténeti kutatások erőteljes mellőzésének másik okát abban látjuk, hogy a szerző, bármennyire is lojális maradt történelemszemléletében, terminológiájában és az idézett szakirodalom megválogatásában, igen kényes egyensúlyozó mutatványra kényszerült. Romániai kutatóként ugyanis a 80-as években, amikor az irodalomjegyzék tanúsága szerint a kézirat elkészült, nem lehetett kimondani, hogy a középkori városok létrejöttében a Kr. u. első évezred feltételezett román „őslakosságának" semmiféle érdemi szerep nem tulajdonítható, másfelől érzékeltetni kellett, hogy az urbanizáció folyamatában a tárgyalt terület középkori német népességének döntő hatása volt. A megoldhatatlan dilemma elsimítására született a könyv első, népvándorláskori fejezete (Siedlungen der Volkerwanderungszeit). Ez a merőben politikai okokból ideillesztett fejezet azt sugallja, hogy a kutatott városok kezdetei mélyen belenyúlnak a Kr. u. 1. évezredbe, akár mint romként hellyel-közzel továbbélő antik települések, akár mint az Anonymus költötte helyi duxok székhelyei vagy más, autochton politikai formációk központjai. Ezeket a preurbánus lakóhelyeket az Erdélybe költöző németek tették várossá, úgy, hogy a régi településhez új városrész(eke)t építettek. Ily módon a román „őslakosság" kontinuus lakóhelyei is megmaradtak, és az igazi városokat megteremtő erdélyi németek történeti súlya is kidomborodhatott. Ami nem fért bele e békés románszász építőmunka keretei közé, az az erdélyi magyarság és települései kérdésének „túlzott" feszegetése lett volna. Nem is vállalkozott rá az óvatos szerző. Átlapozva az 1996-ban megjelent monográfia irodalomjegyzékét, nem nehéz felfedezni, hogy a felhasznált bibliográfia minimális kivételtől eltekintve nem tartalmaz 1983-84-nél frissebb müveket, a felsorolt, újabb keletű munkák gerincét az 1970-es évek román szakirodalmának igen alapos gyűjteménye képezi. Mindez összhangban áll azzal, ami a mű szövegéből amúgy is könnyen kiolvasható: a szerző történelemszemlélete általában az 1970-es, 80-as évek hivatalos román álláspontját tükrözi. A felhasznált régészeti publikációk igen nagy számban még ennél is régibbek, ami azt eredményezte, hogy a népvándorlás kori fejezetet egyszerre terhelte meg az 50-es, 60-as évek régészeti felfogása (a német szerző a kora népvándorlás kor germán népeit, Erdély gót és gepida korszakát nem is említi), a §tefan Pascu nyomán idézett, tendenciózus népességszám- és etnikai összetétel becslések, továbbá a településrekonstrukciónak az a módszere, ami korszerű régészeti kutatás híján, illetve a régészeti eredmények félreértésével von le határozott településtörténeti következtetéseket. Aligha kell külön hangsúlyoznunk, hogy ezek a „következtetések" lényegében bizonyítatlan fikciók maradtak. Mindennek iskolapéldája a Kurt Horedt által Malomfalván (Maros m.) kiásott nagy, gepida kori teleprészlet értelmezése, ahol számos, nem azonos időben használt, így eltérő tájolású, esetenként egymásba ásott veremház és egyéb objektum került elő (Kurt Horedt: Moreçti. Bukarest 1979., 38. kép). Niedermaier rekonstrukcióján valamennyi feltárt objektum egykorú építményként jelenik