Századok – 1998

Folyóiratszemle - Kazal Russel A.: Az asszimiláció felülvizsgálata: egy felfogás felemelkedése; bukása és átértékelése az amerikai történetírásban VI/1492

1492 FOLYÓIRATSZEMLE zeknek a nőreformereknek a munkásságából nőtt ki. Az „új intézményi" történetírás egyik legismertebb alakjának számító Theda Skocpol pedig arról értekezett, hogy a materialista jóléti állam minden olyan helyre behatolt, amelyet a gyenge bürokrácia, a társadalmi reformok terén megosztott munkásmozgalom és az európai típusújóléti állammal szemben ellenséges bírósági rendszer elhanyagolt. A helyi nőegyesületek országos hálózatokat alakítottak ki, s ezek segítségével befolyásolták a közvéleményt, valamint az érdekcsoportokat. A nők szerepének vizsgálata mellett egyre nagyobb figyelem irányul a fajokra is a politika történetének kutatása közben. Ahogy Edmund Morgantól kezdve David Roedigerig többen kimutatták, a fehéreknek a politikai jogokról és egyenlőségről kialakított nézete-i nemhogy ellentmondtak volna a faji hierarchiának, hanem egyenesen erősítették is azt. Eric Foner a faji kérdésre fűzte fel a polgárháborúról és az azt követő rekonstrukcióról szóló nagyszabású monográfiáját, a Reconstruction: America's Unfinished Revolution, 1863-1877 (1988) című kötetet. A feketék jelentőségére, szerinte, már az is elegendő példa lenne, hogy miattuk robbant ki az Egyesült Államok történetének legvéresebb háborúja, míg a háború után az egyéni és közösségi autonómiára való törekvésük határozta meg elsősorban a kor politikai és gazdasági történéseit. Ezek a kísérletek reményt adnak számunkra, fejezi be tanulmányát Mark H. Leff, hogy a sokak által már eltemetett politikatörténet megmenekül a feledéstől és a módszertani és tematikai újítások felhasználásával egy új szintézis alapjává válhat. The American Historical Review, Vol. 100. No. 3 (June 1995), pp. 829-853. Ma. T. Russell A. Kazal AZ ASSZIMILÁCIÓ FELÜLVIZSGÁLATA: EGY FELFOGÁS FELEMELKEDÉSE, BUKÁSA ÉS ÁTÉRTÉKELÉSE AZ AMERIKAI TÖRTÉNETÍRÁSBAN Az University of Pennsylvania pályakezdő, doktorjelölt történésze nagy fába vágta a fejszéjét, amikor korunk amerikai társadalmának egyik legvitatottabb kérdésének, a különböző népcsoportok asszimilációjának történetéről kialakult elméleteket veszi górcső alá. Bevezetőjében Russell A. Kazal leszögezi: a jelenlegi multikulturális társadalomban az „asszimiláció" szónak magának is rossz csengése van, kiváltképpen akkor, amikor azt az „amerikanizálódás" kifejezés szinonimájaként használják. Az angol-amerikai mag köré épülő nemzet képe az 1960-as években kezdett darabjaira hullani, amikor a történészek egyre inkább az etnikai csoportokat kezdték vizsgálni. Közülük is ki kell emelni a társadalomtörténészeket, akik szerint ezek a csoportok ellenálltak minden beolvasztási kísérletnek. A kialakuló új konzenzust azonban az 1980-as években három különböző szaktörténészi irányzat is kétségbe vonta, amelyek bizonyos mértékben visszatértek a korábbi asszimilációs modellhez. Az etnikumokat kutató történészek egy része arra a következtetésre jutott, hogy igenis volt asszimiláció, méghozzá az egyes etnikai csoportok egymásba való olvadása; a munkásokkal foglalkozó kutatók a 20. századi szakszervezetekben olyan testületek láttak, amelyek egységesítették az etnikailag szétszórt munkaerőt; végül, a faji azonosságtudatot vizsgáló tudósok azt állapították meg, hogy századunkban igenis kialakult valamilyen „fehér", az amerikai központi ideológiára rímelő azonosságtudat az Európából bevándorolt népcsoportok között. A szerző jelen dolgozatában elsősorban az európai bevándorlók helyzetéből indul ki a címben feltett kérdés megválaszolásakor. Kazal értelmezése szerint asszimiláción olyan folyamatokat kell érteni, melyek homogenitást kölcsönöznek a bevándorlók csoportjainak az etnikai együvé tartozáson túlmenően. Ami az „amerikanizálódás" fogalmát illeti, a kifejezés akkor válik értelmezhetővé, amikor egy csoport, függetlenül az etnikai származástól, „amerikainak" vallja magát. Az új európai bevándorlók és az amerikai társadalom viszonyával a század húszas éveiben kezdtek el komolyabban foglalkozni. Milton Gordon „angol-konformistaként", „olvasztótégelyként" és „kulturális pluralistaként" jellemezte az amerikaiaknak a bevándorlókkal szemben tanúsított magatartását. Az előbbi kettő egyértelműen a beolvasztás ideológiája volt, mialatt a harmadikat talán az előbbiek alternatívájaként lehet felfogni. Ez utóbbi vonatkozásban meg kell említeni Horace Kallent, aki az amerikai „nemzetiségek demokráciájáról" beszélt. A 20. század első felében gyakorlatilag azonban a chicagói egyetem szociológusainak felfogása uralta a bevándorlókkal kapcsolatos elméleteket. William Isaac Thomas, Robert Ezra Park és társaik a bevándorlást olyan folyamatnak fogták fel, amely felbomlásból és újraegyesülésből áll. A chicagóiakra hatottak a német „konfliktus"-elméletek, s ezzel a szellemi háttérrel érthető az etnikai csoportokon belüli konfliktusokra, az alá s fö-