Századok – 1998

Folyóiratszemle - Leff Mark H.: Az Egyesült Államok politikatörténetének revíziója VI/1489

FOLYÓIRATSZEMLE 1491 szerint viszont a „kozmetikázott" nemzeti történelemre alapozott nemzeti identitástudat rendkívül bizonytalan lábakon áll és egyáltalán nem felel meg a demokratikus alapelveknek. Igaz, egyes radikális újítók feltevései sem elfogadhatók, akik az amerikai történelem minden eddigi eredményét megkérdőjelezik és egyben eltúlozzák és romantikus fényben tüntetik fel a „politikailag korrekt" kisebbségek — feketék, a bevándorlók, a munkások, a nők — eredményeit. Tehát, a történelmi revizionizmus jogosult, de a vadhajtásai nem. A „revizionista" kifejezés az, amely talán az Enola Gay, valamint a történelemtankönyv körüli vita kulcsszava. A „revizionizmus" ebben az összefüggésben a töretlen amerikai haladásba vetett hit megkérdőjelezését jelenti, amely számos történetírói iskola — például a tizenkilencedik századi „úriember" vagy a második világháború után jelentkező „konzenzus"-iskola — sajátja volt. A legtöbb történész az ilyen fajta revizionizmust örömmel üdvözli, amennyiben az betartja a szakma írott és íratlan szabályait. U-gyanakkor rendkívül nehéz elfogadtatni mind a szakmán belül, mind a nagyközönség körében az új szemléletmódot. A hitlerizmus, valamint később, a hidegháború alatt, a kommunizmus jelentette totális gonosz feletti győzelem megerősítette az amerikai patriotizmus/nacionalizmus állásait és az amerikai erényekbe és mítoszokba vetett hitet. Sokak szemében a kapitalizmus, a „szabad vállalkozás" és a demokrácia nemcsak összefügg egymással, hanem egyenesen felcserélhető fogalmak. A már idézett ún. konzenzus-történészek a lehetőségek szerint kisebbítették a társadalmi ellentétek meglétét és szerepét az amerikai történelemben és a főáramlattal szembenállókat gyakran elmaradott, rosszindulatú elemekként festették le. Jojce Appleby ezt az állapotot egyfajta „amnéziaként" jellemezte, amelyet számos amerikai, a többség, a magáévá tett, s amely a kritikai elemzés és más szakmai célok feladását jelentette. A második világháború után az erről az álláspontról való elmozdulást az 1960-as és 1970-es években működő „modernizációs"tézist hirdetők jelentették, akik a helyi, kisméretű, vagy körzetenként szervezett csoportokból az országos méretű, nagy, centralizált búrokráciák felé való elmozdulásban vélték felfedezni az amerikai történelem fő irányát. Az 1970-es évek végén és az 1980-as években az ún. republikánus ideológia hódított a történészek körében: az elképzelés szerint a független „termelői értékek" diadalmaskodtak a munkaadók és a különböző szervezetek kiváltságai ellenében. A magyarázat szerint ezek a republikánus értékek álltak az amerikai forradalom, a jacksoni demokrácia és az 1930-as évek munkásmozgalmai mögött egyaránt. Ebben a felfogásban olyan, korábban kizárólag negatív felhangokkal emlegetett csoportok is kaptak néhány jó szót, mint a Klu Klux Klan vagy az Új Jobboldal, amennyiben bizonyos racionális elégedetlenséget fejeztek ki az elitekkel szemben és az „Amerikában született, átlag fehér protestánsok" rendre és összhangra törekvő érzelmeinek adtak hangot. A „konzenzus"-történészek azt is adottnak vették, hogy az amerikai társadalomban a hatalom olyan sok csoport között oszlott meg, hogy lehetetlen volt egyetlen csoportnak a hatalmat kisajátítania, s a különböző szövetségeket nem osztály, hanem ad hoc politikai alapon kötötték. Ez a felfogás is a hatvanas évek radikális történészeinek kedvenc célpontjává vált, akik John F Kennedy és Lyndon В. Johnson „konzenzus liberalizmusát" mint a rosszindulatú nagyvállalati hatalom leplezésére szolgáló eszközt bélyegezték meg. Az időnként „új baloldaliaknak" is nevezett történészek még a progreszszív mozgalmat és a New Deal-t a „nagyvállalati liberalizmus" példájaként emlegették, melyeknek egyetlen célja a kapitalisták hatalmának megőrzése volt. Számos politológus és politikatörténész azonban nem fogadta el a baloldali revizionizmust. Új „intézményi" történelmet kívántak írni, amelyben a kormányzati intézmények és folyamatok nem redukálhatók mindöszsze a választók politikai preferenciáinak vizsgálatára - ahogy azt az akkoriban újnak számító számítógépes technikával dolgozó ún. kliometrikusok állították. Az egyes szerkezeti elemek, mint például a tagállamok hivatalnokainak vagy a helyi pártszervezetek működése, ugyanolyan fontos témája lehet a kutatásnak, mint a hagyományosnak számító területek. Metodológiailag az ún. interdiszciplinaritás került előtérbe — a Journal of Policy History-t 1989-ben alapították — amelyben benne rejlett az a lehetőség, hogy ismét egyesítse a társadalomtudományokat. Továbbá, új szempontokat vetettek fel a kutatók. Ennek keretében Paula Baker a nemek szerepére hívta fel a figyelmet. Baker egy, az AHR 1984-es kötetében publikált tanulmányában felvetette, hogy már az is sokat elárul a tizenkilencedik századi amerikai politikai kultúráról, hogy az a férfiak hitbizományának számított. Baker megvizsgálta a közép- és felső-középosztálybeli nők helyzetét és arra a következtetésre jutott, hogy a rabszolgaság, a városi szegénység, a lincselés, az analfabétizmus, az iszákosság és más társadalmi bajok elleni egyéni és szervezett küzdelmük nagymértékben befolyásolta a kor politikai pártjait és érdekcsoportjait is. William H. Chafe szerint a progresszív mozgalom sok szempontból e-