Századok – 1998
Folyóiratszemle - Leff Mark H.: Az Egyesült Államok politikatörténetének revíziója VI/1489
1490 FOLYÓIRATSZEMLE delmi, esztétikai, vallási és erkölcsi helyzetére is". Ennek ellenére — általánosságban véve — az erősen nacionalista felhangokkal írott tanulmányok uralták a terepet az amerikai történetírásban a századforduló környékén. Ahogy Lawrence W Levine megjegyezte: a korabeli történészek jobbára csak egy kisebbséggel, ti. a fehér férfiakkal törődtek és annak a történetét öszszekeverték a nemzet történetével. Napjainkban, kerek száz évvel az AHR első számának megjelenése után, a történettudomány, s ezen belül a politikatörténet, ismét válaszút előtt áll. Egyrészt a történészek közül sokan aggódva tekintenek a politikatörténet trónfosztására s az ezzel párhuzamosan kialakuló fragmentációra a tudományágon belül. Másrészt a jelenkori szellemi életben elteijedt „politikailag korrekt" nézet alapján vonják sokan felelősségre a történésztársadalmat, ha az — legalábbis a bírálók szája íze szerint — nem fordít elegendő figyelmet az etnikai, faji, stb. kisebbségekre. A kérdés az, hogy a politikatörténet újjászülethet-e egyfajta integráló szerepben? A posztmodern gondolkodók és tudósok határozott „nem"-mel válaszolnak erre a kérdésre: szerintük semmilyen „totalitásra" törekvő amerika-i történelemnek sincs létjogosultsága. Több történész is egyetért velük ebben a pontban abból a meggondolásból, hogy az Egyesült Államok történetének a keretét túl gyakran a politikai események szabták meg, különösen ami a huszadik századot illeti. Mark H. LeíT egy másik veszélyre hívja fel a figyelmet. Amíg sokan a történelem szétaprózódását — s ennek következményeképpen az olvasóközönség beszűkülését — tartják a tudományágra nézve a legkárosabb fejleménynek, addig LeíT pontosan ennek ellenkezőjétől fél, azaz az olvasóközönség kiszélesedését véli az egyik lehetséges hibaforrásnak. A mai történészek ugyanis a modern tömegkommunikációs eszközök segítségével több emberhez tudnak — és akarnak is — szólni. Ez a tendencia viszont a „legkisebb közös többszörös" elvének érvényesüléséhez vezet: a népszerű történelem pedig nem nagyon tűri a túlzott specializálódást és szakszerűséget sem. A konzervatív történész Gertrude Himmelfarb szerint az „új társadalomtörténet" arra kényszeríti a történészeket, hogy olyan kérdéseket tegyenek fel a múltról, amelyeket a múlt nem tett fel magának, s ezáltal problematikussá teszi az egész politikatörténetet. Himmelfarbbal vitatkozva Alan Brinkley megjegyezte, hogy az igazán jó történészek pontosan arra törekednek, hogy a korabeliek előtt rejtve maradt összefüggéseket, „struktúrákat" és kapcsolatokat mutassanak ki. A múlt és a jelen normáinak összeütközése különösen két kérdésben vált élessé az utóbbi időben: az első atombombát ledobó repülőgép, az Enola Gay tervezett kiállítása, valamint a National Standards for United States History bevezetése kapcsán. Az Enola Gay-jel kapcsolatos viták középpontjában az Edward T. Linenthal által ,,megemlékező"-nek és „történelminek" nevezett két álláspont került. A veteránok egyes csoportjai kitartottak amellett az álláspont mellett, hogy az atombomba bevetése — amerikai — emberéleteket mentett meg, s ezek a csoportok még a Smithsonian Museum által szervezett kiállításon szereplő, s ezzel ellentétes nézetet sugalmazó tárgyak (például a hiroshimai áldozatokat bemutató fényképek) bemutatása ellen is szót emeltek. Az amerikai kongresszusban is élesen támadták a „revizionista, kiegyensúlyozatlan és sértő" jelegű kiállítást, s meg is nyirbálták a Smithsoniannek juttatott költségvetést, sőt: az Air and Space Museum igazgatójának a lemondását is kikényszerítették. A National Endowment for the Humanities (NEH) és az Oktatási Minisztérium kezdeményezésére 1992-ben megindultak a munkálatok egy olyan történelemkönyv elkészítésére, amely segítséget nyújt az egyes körzeteknek, hogy —önkéntes alapon — megreformálják a tanmeneteket. A tervezetet még megjelenése előtt bírálni kezdte a Bush-kormányzat idején a NEH élén álló Lynne Cheney annak „politikailag korrekt" jellegéért és azért, hogy a „hagyományokat semmibe veszi". Az egyik legnépszerűbb konzervatív rádiós személyiség, Rush Limbaugh egyenesen azt javasolta, hogy a szóban forgó dokumentumot „le kell húzni a vécében". A közvélemény nagy részének a hatására a Szenátus határozatot fogadott el, mely szerint megvonják a szövetségi támogatást azoktól az oktatási intézményektől, amelyek „nem árulnak el megfelelő tiszteletet a nyugati civilizáció vívmányai iránt". Cheney, a vitában bekapcsolódó Himmelfarb és mások a tervezet kulturális relativizmusát bírálták, azaz azt az álláspontot, mely szerint minden álláspont egyaránt érvényes és nem lehet hierarchiát felállítani közöttük. A csoport véleménye szerint nem lenne szabad a történelem „politikailag korrekt" elrablóit az iskolák közelébe engedni. A vita lényege az Egyesült Államoknak nemcsak a múltját, hanem a jelenét és a jövőjét is érinti. A hagyományos álláspontot vallók felfogása szerint az amerikai múltról tanult törzsanyag kulcsfontosságú volt a nemzetépítésben és a nemzeti öntudat kialakításában. Ez a pozitív patriotizmus forogna veszélyben, ha a kulturális relativisták álláspontja győzedelmeskedne. Leff