Századok – 1998

Folyóiratszemle - Leff Mark H.: Az Egyesült Államok politikatörténetének revíziója VI/1489

FOLYÓIRATSZEMLE 1489 követnek, hogy a szovjet politika alapvető célja az amerikai-szovjet kétoldalú kapcsolatok javítása. Másrészről viszont a szovjetek azt is jelezték, hogy kénytelenek Hanoi érdekeit figyelembe venni és aszerint cselekedni. Többek között ilyen értelemben nyilatkozott Alekszej Koszigin kormányfő 1965 márciusában. A szovjet vezetők a vietnamiakkal való tárgyalásaik során mindig kikérték Pham Van Dong, Le Duan és többiek véleményét az indokínai helyzetről és a hallottak szerint módosították a világ minden részén a kérdéssel kapcsolatban képviselt nézeteiket. Ennek a gyakorlatnak az egyik legeklatánsabb példáját a szovjet önkéntesek ügye szolgáltatja. 1965 tavaszán először Leonyid Brezsnyev főtitkár, majd a Pravda utalt arra, hogy szovjet önkéntesek is megjelenhetnek Vietnamban. A Hanoiba akkreditált szovjet követ, Ilja Scserbakov viszont azt jelentette, hogy a vietnamiak számára a kérdés kizárólag politikai szempontból bír jelentőséggel, ugyanis ilyen módon is kifejezésre lehetne juttatni a „forradalmi szolidaritást és a szocialista országok népei közötti barátságot". Ami ellenben a kérdés katonai vonatkozásait illeti, az észak-vietnamiak , jól állnak emberi erőforrásokat" tekintve és így inkább katonai felszerelést kérnek. A szovjetek által használt nyilvánosságnak volt még egy jól meghatározható célja is: nyomás gyakorlása az Egyesült Államokra. A Szovjetunió azonban egyáltalán nem mindig és mindenben követte az észak-vietnamiakat; számos esetben a szovjet vezetők ragadták magukhoz a kezdeményezést a konfliktus megoldását illetően. Eéldául, 1967 augusztusában Scserbakov nagykövet azt javasolta, hogy az amerikai hadifoglyok ügyén keresztül gyakoroljon nyomást a Szovjetunió és Észak-Vietnam az amerikaiakra; másrészről a szovjetek sokat tettek azért, hogy az észak-vietnamiak leüljenek a tárgyalóasztal mellé 1968 májusában. W Averell Harriman és Cyrus Vance, az amerikai delegáció két vezetője, ki is fejezte elismerését a szovjeteknek a béketárgyalások kezdeti időszakában játszott szerepükért. A szovjet szerepvállalás azonban látványosan visszaesett a négyoldalú párizsi tárgyalások előrehaladtával. Ennek okai, fejezi be tanulmányát Ilja V Gajduk, egyrészt abban keresendő, hogy a szovjetek hittek abban: a konfliktus csak helyi jellegű és az is fog maradni, másrészt — és ez talán a lényegesebb ok — a kínai-amerikai közeledés a vietnami háborút anakronisztikussá tette a hidegháborús mitológia keretén belül, mivel az ideológiai és stratégiai törésvonalak immár máshol jelentkeztek. History, Vol. 81, No. 261, January 1996, pp. 40-54. Ma. T. Mark H. Leff AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK POLITIKATÖRTÉNETÉNEK REVÍZIÓJA A politikatörténet az utóbbi években a háttérbe szorult az amerikai történetírásban. Többen, elsősorban a társadalomtörténészek, elitistának, sekélyesnek és a mindennapi élet szempontjából jelentéktelennek tartják a politikatörténetet. Mark H. Leff, a University of Illinois, Urbana-Champaign történészprofesszora azonban úgy véli, hogy ha a politikatörténetet mint a kormányzati intézmények fejlődését és ezeknek az intézményeknek a mindennapi életre gyakorolt hatását fogjuk fel, akkor a tudományágnak igenis helye van korunk amerikai történetírásában. Leff szerint két lehetőség áll a politikatörténet előtt. Az egyik a szerző által ajánlott út: a The American Historical Review alapításakor, száz évvel ezelőtt a politikatörténészekre jellemző béklyók levetése és a rokon-szakterületek eredményeinek és módszereinek átvételével megújítani a tudományágat. A másik lehetséges választ a „hagyományosnak" nevezhető politikatudományba való menekülés jelenthetné; ez az út viszont zsákutca. Az amerikai történetírás professzionálissá válásakor számos helyen a történelem és politológiai tanszék egyet jelentett. Herbert Baxter Adams az American Historical Association egyik alapító tagja s később titkára Edward Freeman azon kijelentését választotta a Johns Hopkins Egyetemen tartott híres szemináriumai mottójául, mely szerint „A történelem múltbeli politika és a politika jelenkori történelem". Ennek a megközelítésnek a középpontjában a politikai intézmények vizsgálata állt; ahogy Dorothy Ross kimutatta, sokszor az a meggondolás munkált ezen jelenség mögött, mely szerint a történelem feladata elfogadható elveket találni a jelen politikája számára. Michael Kämmen a kor történészeit az „Emlékek Pártja" tagjaiként jellemezte: Moses Coit Tyler, William M. Sloane és többiek a kor drámai léptékű társadalmi változásaival és szinte példátlan méretű bevándorlással szemben a múlt intézményeiben vélték megtalálni a létfontosságú egységesítő és rendteremtő erőt. Például, Sloane összehasonlította az európai demokráciák radikalizmusát, mely sok esetben „anarchiát és romlást" hozott, az általa „angol Amerikának" nevezett területen létrejövő „rendezett, modern demokráciával". Nem szabad azonban Sloane-t egyoldalúsággal vádolni: az AHR nyitószámában hitet tett amellett, hogy a történelmi vizsgálódásnak ki kell terjednie „az átlagember társadalmi, ipari, kereske-