Századok – 1998

Folyóiratszemle - Gajduk Ilja V.: Szovjet politika az amerikai-vietnami háborút illetően VI/1486

1488 FOLYÓIRATSZEMLE kély együttműködés is szinte teljesen megszűnt Hruscsov utolsó pártfőtitkári évei alatt. Az okok között elsősorban az lehet megemlíteni, hogy a Kreml a nyugati kapcsolatokra koncentrált, s ezért reagált visszafogottan a Tonkin-öbölbeli incidensre. Két esemény változtatta meg ezt a tartózkodó szovjet magatartást. Az egyik a fokozódó indokínai amerikai jelenlét volt. 1964 végén az amerikaiak ismételten megerősítették elkötelezettségüket a dél-vietnami rezsim védelme mellett: először Lyndon В. Johnson elnök írt erről a Tonkin-öbölbeli incidenssel kapcsolatban hozzá eljuttatott Hruscsov-levélre válaszolva, majd Dean Rusk külügyminiszter ismételte meg ezt az elvet egy, 1964. december 9-én Washingtonban Andrej Gromiko külügyminiszerrel folytatott megbeszélésén. Másrészről a hanoi-i szovjet nagykövetség 1964 novemberében jelezte a moszkvai központnak, hogy az észak-vietnamiak elszántak azt illetően, hogy megtámadják déli szomszédjukat. A jelentés elsősorban kínai befolyásnak tulajdonítja a harckedvet. Ilyen módon a szovjet vezetés kellemetlen dilemmába került. Egyrészt el akarta kerülni a beláthatatlan következményekkel járó indokínai dzsungelháborút, mert az negatívan befolyásolhatta az amerikai-szovjet viszonyt. Hruscsov, az 1962 októberi kubai rakétaválság tapasztalatain okulva, el akart kerülni egy újabb amerikai-szovjet konfliktust. Továbbá, Moszkvának egy olyan önfejű és nacionalista észak-vietnami vezetéssel kellett volna együttműködni, amelyre erős befolyást gyakorolt Peking. Hruscsov menesztése alkalmat adott a délkelet-ázsiai politika kiigazítására. Az új vezetésnek könnyebb volt a váltást végrehajtani, ugyanakkor azonban az új lépések nem jelentettek radikális eltávolodást a korábbi politikától. A szovjetek még az egyre erősebb amerikai légitámadások alatt is a konfliktus politikai megoldásán fáradoztak a színfalak mögött. Ehhez meg kellett győzniük Észak-Vietnamot, hogy a diplomáciai megoldás lenne számukra is a legjobb, viszont csak úgy gyakorolhattak nyomást Hanoira, ha nagyobb befolyást nyernek ott. Ennek érdekében növelték a katonai segítséget, amivel azt is elérték, hogy Peking nem támadhatta Moszkvát a kommunista mozgalom elárulásával. A katonai konfliktus elhúzódása ugyanakkor további lehetőségeket adott a Szovjetuniónak: nagyobb mozgásteret kaptak a kétoldalú amerikai-szovjet kapcsolatban, amennyiben közvetítőként léphettek fel az észak-vietnamiak és az amerikaiak között. Ráadásul kipróbálhatták fegyvereiket „éles" katonai helyzetben és információkat nyerhettek az amerikai fegyverekről is. Geopolitikailag a szovjetek esetleg megvethették volna a lábukat a térségben és kiszoríthatták volna Kínát onnan. A fentiek alapján a szovjet politika három fő irányban aktivizálódott. A Szovjetunió felemelte a szavát a vietnami népnek a szabadságért és országuk területének integritásáért küzdő „igazságos harca" védelmében és erkölcsi, valamint politikai támogatást követelt számára. 1965-től kezdődően Moszkva mindent megtett, hogy a világ közvéleményét a vietnami amerikai „agresszió" ellen mozgósítsa. A hangos propaganda-hadjáratot jelentős mértékű szovjet gazdasági és katonai segítség kísérte. Moszkva először 1964. november 27-én jelezte, hogy hajlandó „minden szükséges" segítséget megadni Észak-Vietnamnak, bár akkor még nem tértek ki arra, hogy ez gyakorlatilag mit jelentene. Koszigin miniszterelnök 1965 februári hanoi-i látogatása már konkrétabb lépéseket helyezett kilátásba, például az észak-vietnami hadsereg védelmi képességének növelése. Előzetes megállapodás is született ekkor szoros együttműködésre, amelyet azután Le Duan 1965 áprilisi moszkvai útján öntöttek végső formába. Az amerikai felderítés első ízben 1965 júliusában adott hírt szovjet fegyverek megjelenéséről Vietnamban. A CIA szerint ezek elsősorban föld-levegő rakéták, valamint egyéb légvédelmi eszközök voltak, de Észak-Vietnam fejlett radarberendezéseket, MIG-vadászrepülőgépeket és IL-28-as sugárhajtású bombázógépeket is kapott a Szovjetunió. A CIA becslése szerint 1962-1965 között körülbelül 200 millió amerikai dollár értékű szovjet katonai felszerelés érkezett Észak-Vietnamba. A Hanoiban lévő szovjet nagykövetség jelentése szerint 1967-ben a Szovjetuniótól kapta Észak-Vietnam az összes szocialista ország által folyósított segély felét, amelynek nagyjából 60%-át tette ki a katonai segély, s az összes segély 70%-a pedig gratis érkezett az indokínai országba. A harmadik területet a diplomáciai offenzíva jelentette: a szovjet tisztviselők és politikusok a színfalak mögött mindig is a konfliktus politikai megoldására törekedtek. Ez a politika megkövetelte, hogy Moszkva nyitva tartsa az utat mindkét részvevő felé, s itt elsősorban az amerikai reláció volt érdekes. Az amerikai beavatkozás első hónapjaiban a szovjetek különböző szinteken ismételten hangsúlyozták, hogy remélik: a konfliktus nem befolyásolja majd a kétoldalú amerikai-szovjet viszont. Alacsonyabb beosztású szovjet diplomaták még arra is céloztak, hogy Moszkva szívesen közvetít a két fél között. Sőt, szovjet részről időnként a legmagasabb szinteken folytak bele ezekbe a kísérletekbe: Gromiko külügyminiszter 1965. június 25-én kijelentette Foy Kohler moszkvai amerikai nagy-