Századok – 1998

Folyóiratszemle - Kazin Michael: Az amerikai baloldal agóniája és románca VI/1481

1482 FOLYÓIRATSZEMLE i Kommunista Párt az amerikai radikalizmusból táplálkozott, s csak akkor következett be a tragikus és végzetes irányváltás, amikor az az orosz forradalmárok egyik fiókszervezetévé süllyedt le. Nagyjából ebben az időben Nathan Glazer arra a megállapításra jutott, hogy az eredeti alapítók és tagok, többnyire bevándorolt munkások, egyre inkább háttérbe szorultak a mozgalomban, melyet a középosztály kerített uralma alá az 1930-as években. Az 1960-as években az „új baloldal" történészei adták meg a kutatások alaphangját ezen a területen. Mindenekelőtt C. Wright Mill nevét kell ezzel összefüggésben megemlíteni, akinek a munkássága nyomán elfogadottá vált az a megközelítés, hogy az amerikai történelemben a konfliktusok — lett légyen szó akár ideológiáról, akár érdekekről — mindig középponti szerepet játszottak. Ennek megfelelően számos fiatal radikális történész már nem a szervezett baloldallal kívánt foglalkozni, hanem magukkal „az emberekkel". James Weinstein elvetette Bell véleményét, mely szerint a Szocialista Párt az 1912-es elnökválasztás után végérvényesen visszaesett. Weinstein 1919-et jelölte meg a bukás kezdetének, amikor, elsősorban a cári Oroszországból érkezett bevándorolt baloldaliak kettészakították a pártot. Az amerikai baloldali mozgalom ekkor kezdett el tulajdonképpen elszakadni az amerikai valóságtól. A baloldal ezután következő gyengeségét a liberális ún. konzenzus-iskola egyik legismertebb képviselője, Louis Hartz annak tulajdonította, hogy a liberalizmus ugyancsak az osztálynélküli egyén ideológiája volt, s ilyen módon a marxizmus, bizonyos mértékben, feleslegessé vált. Stephen Thernstrom pedig arról értekezett, hogy a hagyományosan nagymértékű földrajzi mobilitás Amerikában, amely elsősorban a munkásosztályt érintette, ugyancsak nem kedvezett a stabil munkásmozgalom kialakulásának. 1974-ben pedig a politológus Seymour Martin Lipset és a radikális történész John H. M. Laslett egy vastag antológiában, a Failure of a Dream? Essays in the History of A-merican Socialism-Ьап, a valódi osztályöntudat hiányára, a munkások között meglévő jelentős mértékű etnikai és faji ellentétekre, a szervezett munkásságon belül a katolikus egyház hatalmára, valamint a kétpártrendszer ideológiai rugalmasságára hívta fel a figyelmet. Bizonyos mértékben visszatérést jelentett Bell eredeti tételéhez az egykori radikálisból neokonzervatíwá vedlett Aileen Kraditor magyarázata, mely szerint a baloldal öngyilkos arroganciában szenvedett. A korabeli radikálisok, így a Szocialista Párt, a Szocialista Munkáspárt, vagy a Világ Ipari Munkásai tagjai abban a tudatban éltek, hogy valamiféle felsőbbrendű missziót teljesítenek, s úgy beszéltek az átlagmunkáshoz, a bevándorlókhoz, majd azok gyerekeihez is, mintha azok a kapitalizmus olyan tudatlan balekjei lettek volna, akik semmilyen önálló kultúrával sem rendelkeznek. Az egyszerű emberek elvetették az ilyen messianizmust és helyette a család vagy az etnikum felé fordultak. Az 1970-es és 1980-as években számos történész megcsömörlött attól, hogy mindig azt kérdezze: „miért nem volt sikeres a szocializmus"? Inkább azt szerették volna kideríteni, hogy az elégedetlen és kiábrándult munkások milyen ideológiával bírtak. A tizenkilencedik század ilyen szempontból való tanulmányozása során a „republikanizmus" kínálkozott a legkézenfekvőbb alternatívának. A baj az volt azonban ezzel a válasszal, hogy túlságosan általános kategóriát jelentett a republikanizmus: James Madisontól kezdve a Munka Lovagjai vezetőjén, Terence Powderly-n keresztül farmerek millióit is ide lehetett sorolni. A kettős kötődést, azaz a republikanizmushoz és a baloldali eszmékhez való tartozást Nick Salvatore próbálta megvizsgálni az amerikai szocialista mozgalom legjelentősebb alakja, s a párt négyszeres elnökjelöltje, Eugene V Debs alakján keresztül. Salvatore arra a megállapításrajutott, hogy elsősorban az „amerikai álom" elárulása miatt fordult szembe a monopolista kapitalizmussal. Az amerikai Kommunista Párt sorsában az 1968-as prágai tavasz eltiprása fordulópontot jelentett. Egészen addig a vezetés kritikátlanul mindenben a szovjet vonalat követte. 1968 után viszont többen is szakítottak magával a párttal s számos visszaemlékezés látott napvilágot a korábbi évek mozgalmi életét illetően. Amíg azonban a hidegháború kezdetén a Kommunista Pártot elhagyók — például Louis Budenz vagy E-lizabeth Bentley — hamut szórtak a fejükre, az 1970-ben megjelent kötetekben nyoma sem volt hasonló törekvéseknek. Joseph Starobin, a The Daily Worker egykori szerkesztője, egyetértett Bellel, hogy a pártnak a valóságtól elszakadt gondolkodásmódja végzetes következményekkel járt, de egyben azt is felvetette, hogy a kommunisták megkísérelték a radikális reformok és az ellenkultúra támogatását is. Mások azonban Bell kritikusaként léptek fel. Elsősorban Bellnek azon megállapítása körül folyt most a vita, hogy a kommunisták részesei voltak-e valamilyen, a hatalom megszerzésére törő összeesküvésnek. Az illető történészek, különösen a Népfront időszakában, ezt a megállapítást nem látták bizonyítottnak. Maurice Isserman a Which Side Were You On? The American Communist Party during the Second World War (1982) című mun-