Századok – 1998
Folyóiratszemle - Kazin Michael: Az amerikai baloldal agóniája és románca VI/1481
FOLYÓIRATSZEMLE 1483 kájában kifejtette, hogy a Kommunista Párt tagságának nagy része örömmel fogadta a Népfrontot az 1930-as években, egyrészt mert az a szocializmus eurázsiai szülőföldjét fenyegető fasiszta fenyegetéssel szembeni hatékony fellépést ígért, másrészt mert az az amerikai progresszív hagyományok folytatásaként fogták fel. A Kommunista Pártról szóló legmagasabb színvonalú és egyben legtöbb vitát kiváltó tanulmányok a párt és a nagy ipari szakszervezetek, valamint az afrikai amerikaiak közötti viszonyt vizsgálták. A marxisták számára az egyik legfontosabb feladat a nagyipari munkások szervezése volt, s az ezen a téren elért sikereik az 1930-as években — amikor nagy szerepet vállaltak a CIO megszületésében és amikor egyes tagszervezeteik még az irányításuk alá is került — aggodalmat váltottak ki a konzervatív kongreszszusi képviselőktől kezdve a különböző liberálisokig. Ugyanakkor a Kommunista Párt bizonyult az első olyan fehérek által vezetett szervezetnek, amely fekete tagokat is toborzott és amely megpróbálta a faji kérdést kiküszöbölni a párton belül. A Kommunista Párt azonban amit nyert a réven, elvesztette azt a vámon: a kommunista mozgalom a szakszervezeti mozgalom uszályába került, s noha a leninizmus amerikai változata befolyásolta a szakszervezeti mozgalom ideológiáját, soha nem vált annak meghatározó erejévé. A fekete kommunistákat nem nagyon inspirálta a kommunizmus nemzetközi küzdelme s a sztálinista vezetés sok esetben el is hanyagolta őket. Robin Kelley az alabamai Kommunista Pártól szóló tanulmányában leszögezte, hogy az amerikai Kommunista Párt (CPUSA) meglehetősen felületes, sőt, „ostoba" kapcsolatot tartott fent a Nemzetközi Internacionáléval. A fekete > polgárjogi mozgalom korabeli legfontosabb szervezete, a National Association for the Advancement of Colored People (NAACP) sokkal sikeresebben szervezte a helyi feketéket abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy az azokat érdeklő és érintő kérdésekkel foglalkozott, nem pedig elvont elméleti vitákkal. Egy idő múlva azután a feketék átvették az alabamai, sőt a „mély Dél" kommunista pártjainak irányítását, s a szervezetet a feketék tanítására, a fekete munkások szervezésére, valamint a fekete részesaratóknak és acélmunkásoknak az ún. Jim Crow-törvények (a faji szegregációt fenntartani szándékozó rendeletek, szokások, stb.) elleni küzdelmére használták fel. Isserman és a hozzá hasonló radikális történészek nézeteire hamar megérkezett a válasz. 1984-ben a konzervatív politológus Harvey Klehr közzétette az amerikai Kommunista Párt 1930-as évekbeli történetével foglalkozó munkáját, a Heyday of American Communism-t. Klehr lényegében Theodore Draper nyomdokain haladt, amikor leszögezte: „Semmi különös vagy egyedi sem volt a kommunistákban, mint emberekben. Mindenféle különböző környezetből jöttek, különböző indokok alapján csatlakoztak a párthoz, s nagymértékben különbözött az Ügyhöz való kötődésük mértéke is. Mihelyt azonban valaki a Párt tagja lett, különösen ha egyben a vezetésbe is bekerült, kizárólag a szovjet bel- és külpolitika iránti feltétlen és rendíthetetlen hűség biztosította számára a szervezetben való megmaradást." Maga Theodore Draper is megszólalt 1985-ben, amikor a The New York Review of Books-ban két cikkben ítélte el a „baloldali értelmiségi yuppi-ket", akik teljesen hamis, szentimentális képet festenek a korabeli amerika-i sztálinistákról, akiknek a négyéves részvétele a Népfrontban mindössze álcának bizonyult igazi céljaik elérésére. Draper kritikája heves reagálást váltott ki az érintettek körében. Isserman és társai azzal védekeztek, hogy sohasem tagadták azt a tényt, hogy végső soron a szovjetek ellenőrizték és irányították az amerika-i Kommunista Pártot s ezért nem tudott az sohasem igazán gyökeret verni az amerikai politikai életben. Klehr és Draper még a Szovjetunió felbomlása után is folytatta támadásait a velük ellentétes nézetet vallók ellen. 1995-ben Klehr a Kongresszusi Könyvtár alkalmazásában álló történésszel, John Haynes-szel karöltve közzétettek egy addig titkos moszkvai levéltárakban elzárt dokumentumokból összeállított gyűjteményt, amelyek arra utalnak, hogy a vezető amerikai kommunisták — elsősorban a párt hoszszú időn keresztül regnáló vezetője, Earl Browder — vagy a szovjeteknek kémkedtek, vagy segítettek másoknak ebben a tevékenységben. Végső soron, szögezik le, az amerikai Kommunista Párt egy „ellenséges külföldi hatalom által pénzelt összeesküvés" volt. A kérdés az, folytatja Michael Kazin, mi maradt ezek után Bell eredeti nézeteiből? A Marxian Socialism mindenképpen alaptalanul vádolta a Debs vezette Szocialista Pártot s nem vette igazán figyelembe a körülményeket. Ahogy John Laslett kimutatta, a németországi, nagy-britanniai és orosz szocialista pártok az első világháborút megelőző két évtizedben ugyancsak súlyos válságokon estek át és ennek ellenére az illető országok politikai életének meghatározói maradtak. Azaz: Bell „nem evilági" ítéletéből hiányzott a nemzetközi összehasonlítás. A Szocialista Párt messianisztikus elképzelései pedig igenis mélyen gyökereztek az amerikai hagyományban: a puritánok, az abolícionisták, a nativisták, stb. mind