Századok – 1998

Folyóiratszemle - Greenhalgh Susan: A 20. századi amerikai demográfia tudomány; intézmény; és politikai története VI/1477

FOLYÓIRATSZEMLE 1479 dalom idején. Ennek veszélyei különösen fenyegetővé váltak a hidegháború éveiben: a túlnépesedett, elszegényedett országokban könnyen katasztrofális gazdasági helyzet, s ennek következtében politikai instabilitás alakulhatott ki, ez pedig a kommunizmus terjedésének kedvezett volna. Ezért alapvető politikai célkitűzéssé vált a népességnövekedés lelassítása. Ezeknek az igényeknek jól megfelelt a demográfiai átmenet elmélete, amelyet Warren Thompson dolgozott ki 1929-ben (Population. A-merican Journal of Sociology, 34, 1929, pp. 959-75), de akkor nem igen volt visszhangja. Az elméletet 1945-ben élesztették újjá a princetoni demográfusok, elsősorban Frank Notestein (Population - The Long View. In: Theodore Schultz, ed.: Food for the World, Chicago 1945, pp. 36-57.) és Kingsley Davis (The World Demographic Transition. Annals of the American Academy of Political and Social Science, 237, 1945, pp. 1-11.). Az elmélet szerint a világ országai egy nagy fejlődési modell különböző szakaszaiban helyezkednek el az átmenet előtti (tradicionális) állapottól az átmenet szakaszán keresztül az átmenet utáni (modern) állapotig. Ez az elmélet egy olyan általános történeti modellt nyújtott, amely a termékenység hanyatlását egybekapcsolta a nyugati típusú gazdasági és társadalmi modernizációval és politikai liberalizációval. Ügy vélték, hogy az urbanizáció, az iparosodás, az emelkedő életszínvonal, a nép iskolázottságának növelése és részvétele a politikai életben, vagyis a nyugati modernizációs modell átültetése csökkenteni fogja a harmadik világ országainak termékenységi rátáját. Az elmélet jó recepteket adott a fejlesztési politika számára Ázsiában, Afrikában és Latin Amerikában, megerősítette a hitet a nyugati életforma felsőbbrendűségében és igazolta annak szükségességét, hogy a nyugati gyakorlatot exportálják a fejlődésben elmaradott országokba. A hidegháborús helyzetben jelentkező politikai igényeknek megfelelően a demográfusok módosították az átmenet elméletét. Míg a nyugati országok történeti tapasztalatára épülő klasszikus átmenet-elmélet szerint a termékenység a gazdasági növekedés hatására csökken, addig a nem iparosodott társadalmakban a magas termékenység maga a legfőbb akadálya a gazdasági fejlődésnek. Ezért közvetlen kormányzati beavatkozást javasoltak: országos családtervezési programok indítását, mert ez az egyetlen gyakorlati lehetősége a születési ráták csökkentésének. A módosított elmélet alapját az a liberális feltevés képezte, hogy a harmadik világ parasztjai elfogadják a nyugati fogamzásgátló technikákat, ha megismerik őket. Figyelmen kívül hagyták az egész társadalmi, kulturális környezetet, amelyben a családtervezési döntés születik. Az 1950-es években tehát a termékenység csökkentése vált a demográfia központi problémájává. Az érdeklődés az elmélet helyett inkább a gyakorlati eljárások felé irányult, a történeti perspektíva elveszett, a hangsúly a makroszintű kutatásokról áttevődött a mikroszintre, a társadalmi és kulturális környezetétől elszigetelt egyénre, aki a termékenységet befolyásoló döntéseket hozza. Ebben a modellben a társadalom nem integratív és koherens rendszer, hanem egyének atomisztikus halmaza. A politikusok és a programkészítők igényeihez alkalmazkodva az amerikai demográfusok jelentős része elvesztette érdeklődését az elmélet, a történelem, a társadalmi struktúra és a demográfiai változás makroszintű tényezői iránt. Ez a magatartás tartósnak bizonyult, még a 90-es évek közepén is érvényes. Mentség természetesen akad: a demográfusok ezáltal piacot találtak szakmai termékeik számára, bőséges anyagi erőforrásokhoz jutottak, másrészt pedig egy a szakterületüket érintő tényleges világméretű válsághelyzetből kerestek kiutat. A demográfiai átmenet elméletének üj változata jól megfelelt a politikusoknak, mert indokolta az államilag támogatott családtervezési programok szükségességét, tudományos szempontból azonban igen problematikus volt: kevés igazolható feltevést tartalmazott, s nem vette figyelembe a változásra ható fontos strukturális és történeti tényezőket. Ennek ellenére igen hosszú életűnek bizonyult, s a szakmán belül nem igen merült fel alternatív vagy kritikai perspektíva. Ezt a szerző a tudományfejlődés sajátságaival magyarázza: miután a szakma megkapta helyét a társadalmi és az egyetemi struktúrában, s erős hivatalos támogatást élvezett, ami az anyagi erőforrások bőségében is megnyilvánult, ellenállt minden változásnak. Az ilyen tényezők hatására kialakult és megszilárdult amerikai demográfia aranykorát az 1960-as és 70-es évek jelentették. Az amerikai törvényhozás jelentős összegeket szavazott meg a külföldi születésszabályozási programok támogatására, s ennek a demográfusok voltak a fő haszonélvezői. Az amerikai egyetemeken sorra létesültek a népességtudományi kutatási központok. Míg 1950-ben csak három egyetemen volt demográfiai program, addig 1951 és 1967 között 16 új egyetemi program indult. Magalakult a Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség (A-gency for International Development) Népesedési Hivatala, amely bőséges anyagi eszközök birtokában szinte indusztrializálta a demográfiai ku-