Századok – 1998

Folyóiratszemle - Jurganov A. L.: Rész- és örökbirtoklási rendszer; a hatalom és a tulajdon öröklési hagyománya a középkori Oroszországban VI/1468

FOLYÓIRATSZEMLE 1469 Pavlov kutatásai megerősítik a fentieket. Figyelmet érdemel, hogy a Glinszkijek vételek és elzálogosítások révén is gyarapították (mások rovására) birtokaikat. Uljana Paleckaja (aki a dinasztiához kötődött) örökrészbe kapott földeket, de a legfelső hűbérúri jogokat a cár fiai (Iván és Fjodor) gyakorolták. A levéltári anyagok bizonyítják, hogy a Trubeckoj család egyes tagjai Délnyugat-Oroszország legnagyobb birtokaival rendelkeztek a 16. sz. végére, amit szolgáló fejedelmi státuszuk jogi megerősítésének és IV Iván és Borisz Godunov iránti lojalitásuknak köszönhettek. Visszatérve az első tulajdonosi csoportra, Jurganov megállapítja: IV Iván a családi birtokok összességének részekre osztásával „a béke és az egység fenntartása érdekében" örökletes jelleggel adta ezeket Iván és Fjodor nevű fiainak, és bizonyos kikötésekkel részesítette belőlük A. G. Vaszilcsikova cárnét. Különösen érdekes, amit a szerző a címbeli birtokrendszer és az egyes részfejedelmek jogkorlátozási (-vesztési) folyamata, ill. a földek opricsnyinabeli helyzete közti kapcsolatokról kifejt. Pl. a szuzdali-nyizsegorodi részfejedelmek joghatóságának alakulását V B. Kobrin kutatta, aki kimutatta, hogy 1392-től 1448-49-ig ezek az uralkodót szolgáló fejedelmek lettek, birtokuk meghagyása — (és akkor is megszorításokkal) — engedelmességüktől függött. Jurganov jól emeli ki, hogy hosszú evolúcióról és különböző módozatokról (lásd a jaroszlavli fejedelemséget) van szó. Az orosz főhatalomnak a rész-örökbirtoklási rendszer az adományozási gyakorlatban a nagyfejedelmi (cári) családnak mint egésznek és az uralkodónak az állam egész területével kapcsolatos, a dinasztia tagjaira vonatkozó, örökléssel járó, osztott tulajdon adományozását jelentette. Jurganov történetileg visszatekintve (III. Ivántól II. Vaszilijon, Iván Danyilovics Kalitán át a Rurikovics fejedelmekig) elemzi ezt a jelenséget. A források mutatják, hogy aki nem tartozott a szűk nagyfejedelmi nemzetséghez, az nem részesült a családi tulajdonból sem. A tanulmány szerzője egyetért A. E. Presznyakowal, hogy az óorosz államiság családi birtoklásra való átmeneti korában már megvoltak a rész-örökbirtoklási rendszernek a „csírái" és annak kettős természetét döntően befolyásolták a szokásjogi normák. Az elemzett birtoklási szisztémára ugyancsak nagy hatással volt a tatár jog- és hatalmi rendszer. A tatár államban Dzsingisz kán és a vele vér szerint kapcsolatban állók (a Dzsingiszidák) között részekre bontottan oszlott meg a későbbiekben a javak összessége, ahogy azt B. Ja. Vlagyimircov kimutatta. G. P Carpini a 13. sz. közepén szemléletesen érzékeltette a tatárok közt látottakat azzal, hogy bármilyen birtokosról legyen is szó, a nagykáni nemzetség tulajdonának egy részét birtokolja. A tatár törvénygyűjtemény előírta a birtokjogoknak a kán előtti személyes évenkénti kérelmezését, és aki ezt elmulasztotta, az már a döntés előtt elvesztette javait. A nagykán tehát teljhatalommal bírt, még a főméltóságoknak sem volt semmiféle feudális autonómiájuk. Dzsucsi (Dzsingisz kán legidősebb fia) és leszármazottai (a Dzsucsidák) alatt az apáról fiúra való öröklés erősödött meg, és a 13. sz. végére a birodalombeli decentralizáció fokozódásával a Dzsucsidák valójában függetlenedtek a nagykántól. Északkelet-Oroszország 13-14. századi története szorosan összefüggött a Dzsucsida állam históriájával, és mint a szerző G. A. Fjodorov-Davidov nyomán rámutat, ezen államalakulat önállósulásának beteljesedésével (az Arany Horda kánjai tulajdonosi, örökösödési jogai megszilárdulásával) kapcsolódtak össze a további orosz fejlemények. így , Jurganov szerint, noha genetikus kapcsolódás figyelhető meg a címbeli szisztéma és az óorosz részfejedelemségi rendszer között is, mégis a sajátos birtoklási és hatalmi mechanizmus kialakulásához az északkeleti orosz területeknek a tatár birodalomba kerülése járult hozzá leginkább. A szerző jellemzőnek tartja pl. azt, ahogy II. Vaszilij nagyfejedelem érvelt 1431-32. évi vitájában Jurij Dmitrijevics halicsi fejedelemmel szemben a kán előtt (szolgálatáért adományként kéri uralkodói címének és jogainak megadását; azaz elismeri a kán legfelső hatalmát Északkelet-Oroszország felett). Az adománylevél (jarlik) megszerzésének tehát addig, amíg az oroszok a hordái függéstől nem szabadultak meg, komoly ára volt, viszont azután már az orosz uralkodók „kisajátíthatták a tulajdonnal való rendelkezést". Jurganov megalapozottan utal a rész-örökbirtokosi szisztéma általános és nagyfejedelmi variánsának genetikus egységére és ugyanakkor a megvalósításban meglévő eltérésekre. Az első változatnál az örökletes birtok részeiről volt szó, míg a második esetben a nagyfejedelmek az egész államterületet magába foglaló családi-nemzetségi tulajdonuk megerősítésére használták fel. A szerző lényeges kérdésről szól az utóbbi variáns ambivalenciája kapcsán. A 15. századi tulajdon-és hatalmi modellek, a politikai konfliktusok jellege (az uralkodói család oldalági tagjaival vívott harcok) ezen jelenségek orosz sajátosságait mutatják. Fontos az is, hogy a 15. sz. második negyedének háborűi után, a „vertikális típusú öröklés győzelmével" sem szűntek meg a fenti feszültségek. Az orosz uralkodók Jurganov szerint nem folytattak általános részbirtoklásellenes po-