Századok – 1998

Folyóiratszemle - Cannistrato Philip V.: Mussolini; Sacco-Vanzetti és az anarchisták. A transzatlanti összefüggések VI/1470

1470 FOLYÓIRATSZEMLE litikát. A részfejedelemségek addig állhattak fenn, amíg a nagyfejedelmi (cári) család rendelkezett legfelső szinten az össznemzetségi tulajdonnal. 1598-ban Fjodor Ivanoviccsal ez a család kihalt és így a fenti típusú nemzetségi örökbirtok egyik alappillére tűnt el. Jurganov nézetünk szerint jogosan óv a kétes nyugati-orosz párhuzamoktól (pl. az opricsnyina tekintetében). A „feudális immunitás" szerinte Oroszországban is létezett, a kérdés inkább az, hogyan kapcsolódik a tulajdonviszonyok és a jogrendszer egyes komponenseihez. Pl. a tulajdonosi érdekeket horizontálisan a jog védhette, míg vertikálisan erre nem volt lehetősége. A mesztnyicsesztvo (a származási alapú hivatali rangrendszer) kapcsolatban állt a főhatalomnak az egy dinasztiában az apáról a fiúra való öröklődésével, s végeredményben a tulajdon- és hatalmi viszonyokkal. A nyugati történészek — a tanulmány J. R. Strayerre, S. Painterre és másokra utal — a tulajdon- és a hatalmi viszonyok alapmodelljei alapján már tüzetesen elemezték az európai feudális rendszert. Jurganovnak igaza van, hogy az orosz források alapján kibontakozó kép ettől alapjában különbözik. így azzal is egyetérthetünk, hogy az orosz szakembereknek még ki kell dolgozniuk a középkori Oroszország története elemzéséhez szükséges adekvát terminológiát. A szerző érdemét a kritikus és újszerű megközelítésben látjuk az adott tematikában. Otyecsesztvennaja Isztorija, 1996. 3. 93-114. K.J. Philip V. Cannistrato MUSSOLINI, SACCO-VANZETTI ÉS AZ ANARCHISTÁK: A TRANSZATLANTI ÖSSZEFÜGGÉSEK Az 1920-as évek leghíresebb amerikai bűnesete, a Sacco-Vanzetti-ügyként ismert rablógyilkosság nem volt mentes sem belpolitikai, sem külpolitikai felhangoktól. Maga az egyik vádlott — írja tanulmánya elején Philip V Cannistrato — Bartolomeo Vanzetti úgy vélte, hogy az őt és társát, Nicola Saccót elítélő amerikai konzervatív erők és Benito Mussolini olasz diktátor érdekei végső soron egybeesnek. Mussolini viszont nem ideológiai oldalról közelítette meg elsősorban a kérdést, noha számos anarchista eszmével szimpatizált pályafutásának egyes szakaszaiban, hanem a nemzeti kérdést helyezte előtérbe: belpolitikai okokból hol nyíltabban, hol burkoltan a két olasz nemzetiségű vádlott mellett lépett fel az amerikai kormányzattal szemben. Jóllehet Mussolini eszmevilágát kezdetben a marxizmus és a forradalmi szindikalizmus alakította, korán kapcsolatba került az anarchistákkal is. Édesapja Bakunyin anarchista Internacionáléjának a tagja volt, míg Mussolini maga svájci száműzetése alatt megismerkedett Carló Trescával és más radikálisokkal, s élete végéig elismeréssel beszélt az olasz anarchista vezetőről, Errico Malatestáról is. Nem a Sacco-Vanzetti eset volt az első alkalom, amikor Mussolini az Egyesült Államokban tapasztalható politikai elnyomás ellen felszólalt. Fiatal radikálisként azért támadta az amerikai kapitalistákat, mert az 1886-os Chicago-i, haymarketi összecsapás után több anarchista „mártírt" is kivégeztek. Mussolini ugyancsak védelmébe vette I. Umberto király gyilkosát, Gaetano Brescit is, s cinikusan kijelentette: a zsarnokgyilkosság „a királyok foglalkozási ártalmai közé tartozik". 1912-ben pedig ismét felszólalt két olasz radikális, a Világ Ipari Munkásai (IWW) vezetőinek amerikai perével kapcsolatban, amikor ismételten védelmébe vette a vádlottakat. A Sacco-Vanzetti-esetben már mint Olaszország vezetője interveniált, noha többen kétségbe vonták indítékainak őszinte voltát. A regényíró Howard Fast szerint Mussolini kettős játékot űzött az üggyel kapcsolatban, míg Sacco unokája úgy vélte, hogy Mussolini közölte Calvin Coolidge elnökkel: nem kívánja a két olasz anarchista viszszatértét Olaszországba. A szaktudomány álláspontja szerint Mussolini közömbös maradt a pert illetően, s mindössze gyenge, magánjellegű kísérleteket tett a két olasz vádlott életének megmentésére. Philip V Cannistrato véleménye szerint egyik álláspont sem fedi teljesen a valóságot. Az olasz — liberális — kormány már 1920-ban belefolyt a gyilkossági ügybe, de mivel anarchisták voltak a vádlottak, mindössze formális tiltakozásokra futotta az erejéből. Ezalatt az időszak alatt, azaz 1922-ig, Mussolini nyíltan kiállt Saco és Vanzetti mellett, ám mint miniszterelnök tompított a hangvételen, nehogy elidegenítse az E-gyesült Államokat. Az amerikai érzékenység figyelembevétele csak az egyik összetevőt jelentette Mussolini magatartásában. Az Egyesült Államokban ezeket az éveket a „vörös veszedelem" korszakaként tartják számon, s Olaszországban is ekkor tetőzött az I. világháború utáni szélsőbaloldali radikalizmus, amelynek tagjai Mussolini feketeingeseinek kedvenc célpontjai voltak. Ugyanakkor az olasz belpolitikai helyzet egyéb komplikációkat is rejtett a későbbi diktátor számára. Errico Malatesta anarchista vezér 1919 decemberében tért vissza Olaszországba,