Századok – 1998

Folyóiratszemle - Freeze G. L.: A rendszert aláásó áhítat: vallásos és politikai válság az orosz birodalom késői szakaszában VI/1459

1460 FOLYÓIRATSZEMLE ságának magyarázatakor eddig a gazdasági és a társadalmi tényezőket preferálták és elhanyagolták a (hivatalos és a népi) vallásos felfogás és a rendszer politikai legitimációja közti kapcsolatokat. Századunk elején az autokrácia világi alapjainak eróziójával égetően szüksége volt az ortodoxián nyugvó stabilizálásra. Ennek jelei már a múlt század közepétől (a belső krízis és a külpolitikai kudarcok növekedésével, a cárok karizmájának csökkenésével) megmutatkoztak. Az egyház tehát Freeze szerint pl. az új szentek kanonizációjával hozzájárulhatott a monarchia spirituális megújulásához, a népi vallásos kultúra és az egyeduralom közti interakciók és általában a politikai-szociális integráció fokozásához. Az autokrácia vallásos reszakralizációja és politikai legitimációja szempontjából a szerző három szentté avatást vizsgál meg: Szarovi Szerafimét (1903-ban történt), Hermogen pátriárkáét (1913) és Joann Makszimovicsét (1916). Már az elején megállapítja, hogy mindezek nem alakították át a népi vallásos és legitimációs felfogást és akaratlanul inkább bomlasztották, semmint erősítették a rendszer domináns politikai kultúráját. Még az 1903. évi körültekintően véghezvitt ceremóniák is csökkentették a legitimitást. Az 1905 és 1917 közti eljárások pedig — céljukkal ellentétben — megosztották a résztvevőket és innentől maga az egyház (a botrányok elkerülése miatti hallgatólagos „cári beleegyezéssel") kezdett el támogatni egy alternatív politikai kultúrát. Freeze úgy véli, hogy Szarovi Szerafim kanonizációjakor az állam-egyház viszonyt már akut feszültségek terhelték. A főpapság több kormányzati elképzelést (pl. a válásjog liberalizálását, az egyházi ünnepek számának csökkentését) az ortodoxia elleni támadásként fogott fel. Maga a cár és egyes főhivatalnokok ezért „a trón és az oltár" kapcsolatának újrahangsúlyozásával és büdzsétámogatással próbálták kompenzálni az előbbieket. A tanulmány írója szerint Szerafim esetében különösen jellemző volt a politika és vallásos áhítat összefonódása. II. Miklós személyesen vett részt az egész eljárásban (Freeze udvari kanonizációról szól), a rituáléban az elitek az uralkodó és a nép mitikus egységét látták. Korábban Uglicsi Feodoszij szentté avatása felelt meg leginkább a vallásos elvárásoknak és a politikai céloknak. Kezdetben úgy tűnt, hogy Szerafim kanonizációja is megerősíti a Szent Oroszország mítoszát és csak később derült ki, hogy kiválasztása vallási és politikai legitimációs szempontból nem a legszerencsésebb. Az eljárásban a legjellemzőbb az volt, hogy a kezdeményező nem az egyház, hanem a cári család volt. így a Szinódus kényes helyzetbe került. Az ilyenkor szokásos (a csodatevő gyógyulásokat és a földi maradványokat vizsgáló) hosszas eljárásoktól el kellett tekintenie és újrafogalmazni korábbi elutasító döntését. A testületben azonban a szűk egyházi kompetenciába való cári beleszólás roszszallást váltott ki. Ráadásul Szerafim az aszkétikus remete akaratlanul is a rezsim, annak elitje és értékrendje antitézisét szimbolizálta, sőt különbözött a korábbi orosz szentektől is, mivel azok a vezető egyházi hierarchiából, vagy a társadalmi elitből kerültek ki. Az egyszerű hívőket sokkolták a szent földi maradványainak porladásáról elteijedt hírek, mivel a néphit szerint ennek ellentéte hozzátartozott a szentséghez. Ezt a Szinódus először azzal próbálta leszerelni, hogy a csodák jelentik egyedül a szentté avatás kritériumát, majd (mikor ez nem vált be) nyilvánosságra hozták a relikviákról szóló jelentést, ami azonban csak erősítette a hívők kétkedését, az egyház konfesszionális ellenfeleinek (lásd Freeze utalásait az ortodoxia elleni harc uniója és a pétervári illegális egyetemi csoportok elképzeléseire) pedig újabb muníciót adott fellépéseikhez. A távoli, izolált helyen (a tambovi kormányzóságban) rendkívül nehéznek bizonyult a tömegceremónia lebonyolítása; a zarándokok odaszállítása, elhelyezése és élelmezése. Miközben a szertartásokkal foglalkozó bizottság feladataival nem tudott megbirkózni, a kiadások miatt a szinódusi főügyésztől a liberálisokig komoly bírálatok érték. Noha az egyházi hatóságok és sajtójuk a zarándokok nagy számát, ill. a cár és a nép egységét hangoztatta, a ceremóniákról készült fotókon élesen kitűnt az elitet és a köznépet elválasztó társadalmi különbség. Freeze szerint a szertartás nem redukálta, hanem épp fordítva: reprodukálta ezt a válaszfalat. Nem sikerült Szarov és Szerafim nacionalizálása sem. A szerző szerint főleg azért, mivel a népi vallásos kultúra a helyi, ott nyugvó szenteknek kedvezett és nem a birodalmivá átalakított, „absztrahált" szent helyeknek és relikviáknak; így viszont az 1903-as eseményekkel nem érhették el a remélt legitimációs hatást. Hermogen pátriárka kanonizálását 1910-ben maga a Szinódus kezdeményezte (halálának 300. évfordulójára). Az eljárás motivációját (a belső káosz és a lengyel betolakodók ellen harcoló mártír) és gyorsaságát (csak a tíz legfontosabb csodatevést vizsgálta meg a szinódusi bizottság) Freeze jól érzékelteti. Arra is joggal mutat rá, hogy ezzel relativizálódott a Romanov-dinasztia trónra lépése tricentenáriumi ünnepségeinek (1913) grandiózus terve. Hermogen imázsában az országmentő, tipikus nemzeti karakter öltött testet; az orosz múltnak a világival rivalizáló egyházi szempontú értékelése. Pátriárkái státu-