Századok – 1998

Folyóiratszemle - Freeze G. L.: A rendszert aláásó áhítat: vallásos és politikai válság az orosz birodalom késői szakaszában VI/1459

FOLYÓIRATSZEMLE 1461 szának hangsúlyozása állt a róla kialakított egyházi-sajtóbeli kép középpontjában. Mindez óvatosan kapcsolódott a századfordulón az ortodox főpapság titkos reményeivel a pátriárkaság esetleges visszaállítására és a „zsinati kollegialitás" (a szobornoszty) elvére. A dinasztiának és a kormányzatnak azonban egy ilyen egyházi státusz nem lehetett kívánatos, vagy legalábbis (lásd V K. Szabler főügyész megállapításait) ambivalensen viszonyult hozzá. Hermogen kanonizálása még más problémákat is felvetett. Nevének régi helyesírás szerinti alkalmazását (Ermogen) a Szinódus azért szorgalmazta, hogy ne azonosíthassák az egyik korabeli, ugyanilyen nevű lázadó püspökkel. Komolyabb gondot okozott a földi maradványok bomlása. Ezért a koporsót csak a katedrálisban nyitották fel és utaltak a vád megalapozatlanságára. A kanonizáció a modernizálódó Moszkvában kevés hívőt vonzott és az emelkedett spirituális milliót sem tudták már megteremteni. A legfontosabb mégis (éles kontrasztban 1903-mal) a cárnak az eseményektől való távolmaradása volt. Freeze szerint ez mutatta az egyeduralom és az ortodoxia közti növekvő szakadékot. Az egyház az uralkodó nélkül kerülhetett közvetlen kapcsolatba a hívőkkel, a cár és népe helyett az egyházfő és nyája gyűlt össze a fővárosban. A szerző szerint tisztázatlan az uralkodó távollétének motivációja, de a főpapok a magas rangú világi hivatalnokokat vádolták. A konzervatív egyháziak még Sztolipinban is az ortodoxia ellenségét látták. Valójában az állam és az egyház ellentétei már az 1905-ös forradalom előtt kiéleződtek. Az Állami Dumákban (1906-tól) és az Államtanácsban elhangzó antiklerikális felszólalások és a kormányzat hezitáló egyházpolitikája agresszív védekezésre ösztönözte a legkonzervatívabb főpapokat. Az egyház legalább a status quo-t szerette volna megőrizni, valójában szabotálta a reformterveket, amivel viszont még a konzervatív októbristákat is elidegenítette magától. Szakítva a régi autokratikus alapelvekkel és módszerekkel (pl. a bürokratizmussal, a formalizmussal és a monokratikus kormányzati stílussal) az ortodox kollegialitás (a szobornoszty) teóriája fogalmazódott meg a századfordulón, ami viszont Freeze szerint tág értelmezési lehetőségeket (a főpapi konzervativizmustól a balos demokratizálásig) nyújtott az egyháznak. A szerző joggal mutat rá, hogy a népi spiritualitás vidéken maradt fenn legjobban, míg'a városokban tovább éltek a papság merev formalizmuson alapuló liturgiái, a cár pedig elkerülve a vallásos közszereplést, a hívők szemében távolodott a hivatalos ortodoxiától. Ebben a helyzetben lehetett Raszputyin a sztarecek (a régi szent életű remeték) korabeli torz jelképe és nagy befolyásával, miszticizmusával a hivatalos ortodoxiának egyfajta spirituális ellenpontja. Freeze jól látja, hogy populista, démonikus imázsa közelebb állt a néphez és jobban hatott a dinasztiára, mint a hivatalos egyház. A sztarec típusú személyiség nem lehetett a főpapság számbajöhető szövetségese, amelyet egyébként már a világi szervekkel kialakult konfliktusok amúgyis épp eléggé nyugtalanítottak. Az egyházi előírásoknak leginkább ellentmondó szentté avatás Joann Makszimovics metropolitáé volt (halála bicentenáriumán) 1916-ban Varnava helyi püspök kezdeményezésére Tobolszkban. Már a kérelmet is rendhagyóan nem a Szinódushoz, hanem a cárhoz nyújtották be. A kanonizálást a Szinódus és főügyészei (Szabler, majd őt követően A. D. Szamarin) megpróbálták megakadályozni, vagy legalábbis késleltetni pl. a csodák vizsgálatával, a világháborús körülmények miatti, a szertartást érintő nehézségek fokozódásával. Varnava azonban ügyesen kihasználta korábbi (a cárig terjedő) udvari kapcsolatait és 1915 őszén a tobolszki katedrálisban a szentté avatással egyenértékű ünneplést celebrált. Szamarin a korabeli egyházi és politikai válság hatására elhatározta, hogy megkísérli kideríteni Miklósnak az eseményekbeli szerepét. A cári személyi kancellária kezdeti tagadása után mégiscsak kiviláglott, hogy az uralkodó a püspök kérésére pozitívan reagált. Ezután Varnavát a Szinódus elé idézték, kihallgatása azonban nem járt eredménnyel, sőt ő ezt az eljárást a cár és a vallásos emberek elleni támadásnak minősítette. Az ügy főtéma lett a sajtóban, amely jelezte, ha a Szinódussal szemben Varnavának adnának igazat, az az ortodox egyházat valaha ért legnagyobb morális csapás lenne. Pedig — miután a cár a megbocsátás jegyében kiállt a püspök mellett és a Szinódus is le akarta zárni a botrányos ügyet — ez következett be: az egyháznak megalázó módon meg kellett hátrálnia. Freeze befejezésül megalapozottan írja, hogy az autokráciának a népi kegyeleten nyugvó legitimációja nem volt sikeres. A reszakralizáció ellenhatást váltott ki még az ortodox hívők között is. Az egyeduralom által korábban ígért támogatás helyett inkább az egyház ügyeibe való beavatkozás nőtt. Az 1917 előtti évtizedben egyre elégedetlenebbek lettek a konzervatív főpapok. A cár és a kormányzat magatartása (lásd az 1918. és az 1916. évi kanonizációt) csak tovább rontotta az állam és az egyház viszonyát. A szentté avatások (az isteni gondviselés és a szentek csodatevő képességei — a földi maradványok épsége — jelei elmaradásával) inkább deszakralizálták az ortodoxiát, mint ahogyan szentesítet-