Századok – 1998

Folyóiratszemle - Ross Dorothy: Az emberiség története az amerikai történetírásban: a románctól a bizonytalanságig VI/1457

1458 FOLYÓIRATSZEMLE nek s kétségüket fejezték ki azt illetően, hogy vajon ismert-e a „nagy terv" az emberiség számára. Ami az Egyesült Államok történetét illeti, Sloane a kor munkás-munkaadó közötti konfliktusai, valamint a populista mozgalom hatására úgy vélte, hogy az amerikai demokrácia lényegében „konzervatív és meliorisztikus"; a történetírásnak az amerikai állam konzervatív kontinuitását kellene hangsúlyozni a népi radikalizmus és a modernizáció veszélyeivel szemben Amennyiben Bancroft és Sloane közelebb állt a mítoszteremtéshez a Frye által kijelölt skálán, Charles és Mary Beard a spektrum másik végéhez, a naturalizmushoz közelített a The Rise of American Civilization (1927) című mesterművükkel. Noha ők is a nyugati civilizáció és az Egyesült Államok történetének egyedien előnyös vonásait helyezték az előtérbe, ennek indokait kizárólag a történelmi erőkben keresték, s nem valami isteni tervben. A frye-i tipológia alapján a történelmet inkább komédiaként fogták fel: nem hittek abban, hogy az ország megtalálta identitását a forradalom és az alkotmány révén. Felfogásuk szerint Amerika a liberális kapitalista rendnek szociáldemokráciává való átalakítása révén valósíthatja meg önmagát. Egy szempontból azonban megtartották elődeik Jó-rossz" világnézetét: olvasatukban az Egyesült Államok történetét az „emberek" küzdelme jelentette az „érdekekkel". Beardék szintézise legnagyobb fogyatékossága az volt, hogy a történelem objektív gazdasági erőitől várták az ideális társadalom megteremtését. A második világháború alatt és a hidegháború korai éveiben, az „Amerika évszázadában" élő és dolgozó történészek közül többen ismét úgy látták, hogy az Egyesült Államok története áll az emberiség történelmének középpontjában. Az egyik klasszikus példát David Potter People of Plenty: Economic Abundance and the American Character (1954) című munkája jelenti. Poter eleve adottnak vélte az amerikai „kivételességet" és az Egyesült Államoknak a világban akkor elfoglalt helyzetét, mint a leggazdagabb és legerősebb nemzetét a világon. Mások, így Louis Hartz és Richard Hofstadter inkább a beardi interpretációt fogadták el, s az Egyesült Államokat mint monolitikus liberális kapitalista társadalmat írták le, amelyben komoly érdeköszszeütközések léteznek. Újdonságot jelentett ellenben az a gondolat, hogy az amerikai kudarcok a sikerek szülöttei: az amerikai demokrácia és pluralista társadalmi modell olyan megalapozatlan gazdasági és társadalmi várakozásokat eredményezett, amelyeket lehetetlen kielégíteni. Sőt: az a tendencia, hogy az amerikaiakat hibás ideológiák, konformista nézetek és burkolt manipulációk elfogadásával vádolták, elvezet oda, hogy egyesek, mint például Erich Fromm és David Riesman, már „puha" totalitarianizmusról beszéltek, megkülönböztetve azt a náci Németországban vagy a Szovjetunióban létezett „kemény" diktatúrától. A modern amerikai társadalom mélyén rejtőző monolitikus társadalom lehetősége azóta is az amerikai történetírás egyik legtöbbet vitatott kérdése. A frye-i ironikus, azaz távolságtartó stílusban dolgozó amerikai történészek egyre inkább megkérdőjelezték azokat a dolgokat, amelyeket elődeik, s sok esetben tanítómestereik, maguktól értetődőnek találtak. Már korábban is felvetődött az „alulról felfelé" való történetírás igénye; most viszont olyan társadalom- és kultúratörténeti munkák születtek egyre-másra, amelyek az Egyesült Államok történetéről szóló korábbi munkákból kimaradt csoportokat, a munkásokat, a faji kisebbségeket, a nőket helyezte a kutatás középpontjába. Az 1960-as években kirobbanó különböző radikális mozgalmak pontosan a hidegháború történészei által leírt és sokszor dicsőített liberális társadalom ellen léptek fel. Az ekkor színre lépő történészek véleménye szerint maga a liberális konszenzus sem volt önkéntes: a kapitalizmus, a bürokrácia, a tömegkultúra és a hatalmi elit kényszerítette azt rá az emberekre. Ennek során az eredetileg hatalomellenes, demokratikus elvek eltorzultak. A posztmodern irodalomkritikai elméletek és filozófiák kiváltképpen felerősítették a konszenzus elleni támadásokat. John McGowan szavaival élve, a posztmodern politikát egyrészt „az a félelem" mozgatja, mely szerint „egy monolitikus társadalmi rend alakítja életünket", másrészt „az a remény, hogy valamilyen módon meg lehet őrizni a pluralizmust". Ebből következően az 1960-as évek radikálisai és utódaik számára a fő veszélyt nem a Szovjetunió totalitáriánus rendszere jelentette, hanem az amerikai társadalom hasonló látens tendenciái. A valódi közösségeket és a személyi autonómiát állította szembe, például, Herbert Marcuse és C. Wright Mills, s nagy népszerűségre tettek szert Michel Faucualt azon munkái is, amelyekben a francia filozófus a modern társadalmi „fegyelmezési" szokásokat és kényszerítő technikákat tárgyalja. Az 1960-as radikális nemzedék után közvetlenül következő történészek pedig a bírálat mellett azt is szilárdan hitték, hogy valami pozitívat tudnak felmutatni a korábbi történetírással szemben. A konszenzus korlátain kívül rekedtek, azaz a munkások, a bevándorlók, a faji kisebbségek és a nők ellenálltak a fehér férfiak uralmának és megtartották csoportidentitásukat.