Századok – 1998

Folyóiratszemle - Hi-Szok Dzsong: M. P. Pogogyin és a Cirill-Metód társaság a XIX. század 30-as –50-es éveiben a szláv egységről VI/1441

1442 FOLYÓIRATSZEMLE A társaság elképzelései több ponton eltértek Pogogyin felfogásától. A szláv népek a föderáció egyenjogú tagjai lettek volna. Az ősi Rusz hagyományát leginkább megőrző Ukrajna játszaná a főszerepet az új államban. A föderációba (pl. az USA mintájára) szabadon társuló, demokratikus szláv köztársaságok tartoznának. Kosztomarov Önéletrajzában Pogogyinnal szemben részletesen szólt az állam struktúrájáról. A föderáció szerinte nemcsak etnográfiai és nemzeti, hanem adminisztratív-területi alapelveken épülne ki. Érdekesek az állam kétkamarás parlamentjéről, a tagállamok szejmjeiről és mindezek jogköréről írt gondolatai. Dzsong Hi-Szok joggal mutat rá, hogy (szintén Pogogyinnal ellentétben) a Társaság a lengyel nemzeti felszabadító mozgalmat szövetségesének tekintette. A tanulmány írója szerint ha a pánszlávizmust az egyesült szlávság agresszivitása manifesztálódásának tekintjük, akkor mindkét program távol áll ettől. Kosztromarov úgy vélte, hogy a szlávok fejlődését elősegíteni, elmaradottságukat leküzdeni, a legmagasztosabb eszme. Pogogyin egyes megállapításai (pl. Oroszországnak a szlávok közti vezető szerepéről) viszont közelíthetők a pánszlávizmushoz. Mind Pogogyin, mind a Társaság nagy figyelmet szentelt a szláv egység gyakorlati, főleg kulturális területen való megvalósításának. Pogogyin szerint a fenti vonatkozásban óvatoskodás nélkül, gyorsan kell cselekedni. 1842-ben azt ajánlotta Sz. Sz. Uvarov művelődési miniszternek, hogy a külföld szemében elfogadhatóbb, ha a segélyezést az országon kívüli szlávok kezdeményezik és lebonyolításában a kormányzat helyett pl. a Tudományos Akadémia, történeti társaságok és más szervek vesznek részt. A Társaságnak a vallással kapcsolatos nézetei lényegesen eltértek Pogogyinétól. Tagjai kiálltak a teljes vallásszabadság és a felekezetek egyenjogúsága mellett, ugyanakkor nagy hatalma miatt bírálták a pápaságot. A jövendő föderáció és népeinek hivatalos és irodalmi nyelve Pogogyin és a Társaság szerint is az orosz lesz. A szerző megalapozottan utal arra, hogy a nemzeti újjászületéskor irreális a szláv kultúrák közelségének felnagyítása, hiszen inkább elkülönültek a saját nyelvű oktatással, tudománnyal és művészettel. A cári kormányzatnak már a szláv egység kulturális aspektusaihoz való óvatos hozzáállása is azt mutatja, hogy féltek ezt az irányzatot direkt politikai célokra felhasználni. I. Miklós külpolitikája a legitimizmuson nyugodott. A cárizmus fellépett a forradalmak ellen, a törvényes hatalom mellett; így pedig a szláv egység a távoli jövő víziója lett. Ráadásul I. Miklós, aki félt minden népi mozgalomtól és átterjedésüktől birodalmára, a szlávok felszabadítását csak forradalmakkal járó aktusként tudta elképzelni, amit a legkevésbé sem akart. A fentiek viszont a szerző szerint akkor megkérdőjelezik a pánszláv I. Miklós-képet. Persze másképp viszonyult az orosz kormány Pogogyin és a Társaság programjához. Az utóbbinál a felelősségre vonás a szociális aspektusokból és Ukrajnának az egyesítésben tervezett vezető szerepéből következett. Az orosz szervek igyekeztek a szláv egység kérdését csupán tudományos keretekben tartani; azaz valójába akadályozták, hogy a társadalmi közvéleményben politikai vita bontakozzék ki róla. Törekvésük azonban nem járt sikerrel, mivel a krími háború idején nemcsak a konzervatív, de a liberális és a radikális politikai körökben egyaránt nőtt az érdeklődés iránta. Összegzésében a szerző egyetért VA. Gyakowal, hogy a szláv egység eszméje különböző politikai elméletek alkotórésze lett. Pogogyin pl. konzervatív jellegű megközelítéseivel a hivatalos orosz külpolitika alapelvén is változtatni akart; szerinte ugyanis a kitűzött célok a Szent Szövetségbeli legitimizmus helyett jobban megvalósíthatók a természetes szövetséges szlávokra történő támaszkodással. Dzsong Hi-Szok jól látja azonban, hogy Pogogyin a korabeli centrifugális tendenciákat nem vette figyelembe. A Társaság alaptételei az ukrán demokratikus értelmiség törekvéseit és a nép érdekét tükrözték. Mindkét program utópikus és illuzórikus volt, leegyszerűsítve a szláv világbeli történéseket. A szerző helyesen mutat rá, hogy a 19. sz. közepén már nem lehet általánosságban szólni a szlávokról, hiszen ezek a népek akkorra a fejlődés eltérő fokaira jutottak el és a nemzeti felemelkedés különböző programjait követték. Az 1848-49-es forradalmak utáni tervek is azonban (csakúgy mint a tanulmányban vizsgáltak) a föderalizmus eszméin alapultak. A szlávság körében végbement társadalmi differenciálódás és (különösen a nyugati szlávoknál) a felső rétegeknek az uralkodó nemzethez való közeledése miatt a szláv egység egyre távolabb került a valóságtól. Egyet lehet érteni azzal, hogy mind Pogogyin, mind a Cirill-Metód Társaság terveiben a szlávok világának leegyszerűsített és idillikus képe tárul elénk. Az úttörő összehasonlító elemzésben azonban a szerző joggal mutathat rá az olyan haladó elgondolásokra is, mint a nemzeti identitáshoz való jog, a másik náció tisztelete, a kulturális egység, amelyekkel tovább erősödhetett a szláv nemzeti öntudat. Voproszi Isztorii, 1996. 5-6. 137-150. K. J.