Századok – 1998

Történeti irodalom - Font Márta – Szvák Gyula – Niederhauser Emil – Krausz Tamás: Oroszország története (Ism.: Bodnár Erzsébet) VI/1410

TÖRTÉNETI IRODALOM 1413 hogy a tatárok saját magukkal voltak elfoglalva. III. Iván megtagadta a tatároknak az adó fizetését, s lehetővé vált Északkelet-Oroszország Moszkvától még független fejedelemségeinek a beolvasztása. A Moszkvai Oroszország követei már néhány európai udvarban megjelentek, a nagyfejedelem nemzetközi presztízse további növekedését a második házasságától várta, amit az utolsó bizánci császár unokahúgával, Sophia Paleologosszal kötött. III. Ivánnak a legtöbb problémája a családjával volt, amelyre az egyházzal meglévő bonyolult kapcsolata is rávetült. Úgy véli, III. Vaszilijnak bár jóval több nehézséggel kellet megküzdenie, mégis kedvezőbb volt a helyzete. Szvák Gyula leszögezi, hogy III. Iván és III. Vaszilij uralkodása között csak a stílusban van különbség, az apa még egész életében kompromisszumokra kényszerült, a fia már ténylegesen és elismerten autokrátor, egyeduralkodó volt. A két uralkodó sikeresen oldotta meg az újjászerveződő orosz állam előtt álló fontos feladatokat, az igazi nehézség az 1462 és 1533 között megháromszorozódó birodalom irányítása volt. III. Iván a bíráskodás egységesítésével próbálkozott (1497-es Törvénykönyv), elterjesztette az izbákat, a későbbi központi kormányszékek, a prikázok elődeit. A helyi közigazgatás azonban továbbra is a táplálás rendszerén nyugodott. A szerző azt hangsúlyozza, hogy IV Iván a század közepén rendszerbe foglalta és modernizálta az elődei által használt módszereket. Utalt arra, hogy az 1550-es éveket „a reformidőszak" megnevezéssel illetik a történészek, mivel ekkor lépett életbe a hadseregszervezési-reform, s bocsájtották ki a Szugyébnyikot (Törvénykönyv). IV Iván 1560-ban szakított az Izbrannaja Rada tanácsadóival, s onnantól egyedül irányította az országot. Szvák Gyula kiemeli, hogy a történeti irodalom e szakításnak több okát is számba veszi, de a döntő ok a cári hatalom korlátlan jellegének elve és gyakorlata közötti szakadék nagysága volt. Az önálló irányítást jellemző módszerek ún. opricsnyina intézményével álltak össze egységes rendszerré. Szól arról, hogy az opricsnyinát elősegítő objektív és szubjektív tényezőkön máig vitatkoznak a történészek. Majd arra ad választ, mi az opricsnyina, milyen célt szolgált, hogyan minősíthető, milyen hatása volt az orosz fejlődésre. A konklúziója az, hogy az opricsnyina maga volt a pusztítás — politikai céljában, de gazdasági következményeiben is — gazdasági krízist és társadalmi földcsuszamlást idézett elő. IV Iván uralkodásának végére a röghözkötés, mint a gazdaság helyreállításának egyetlen eszköze az egész világi uralkodó osztály számára létkérdéssé vált, de ezt kívánta az állam érdeke is. Az 1590-es évekre Oroszországban kialakult az örökös jobbágyság rendszere, amit követett a holopság helyzetének rendezése is. A „zavaros időszak" eseménytörténetét, történéseit áttekintve úgy összegez, hogy a „hosszú" 16. század Oroszországban a cári autokratikus hatalom kialakulásának, megerősödésének és megrendülésének kora volt. A társadalom is átalakult, hisz a bojárság és a parasztság helyzetében alapvető változás következett be. A 16. század orosz kultúrája tipikusan középkori kultúra volt, a kulturális teljesítmények terén visszaesést könyvelhetett el. Az orosz egyház kirekesztette az Európát megújító nagy gondolatokat, az elzárkózás, az izolacionizmus hosszú századai következtek. Megemlíti, hogy III. Iván idején Oroszország néhány évre kinyílt Nyugat felé, s az orosz kultúrát páratlan alkotásokkal gazdagította. Kiemeli, hogy az autokrácia ideológiájának kialakulása is a 16. századra tehető. A 17. század orosz fejlődését kutatva azt hangsúlyozza, hogy Oroszország nem tudta kiheverni az opricsnyina pusztításait, a „zavaros évek" a tatáijáráshoz hasonló katasztrofális következményekkel jártak. Cár nem volt, a bojárduma nem funkcionált, a helyi közigazgatás 16. század közepi megmaradt reformját a háborús állapotok semmissé tették. A társadalmat szétziláló anarchián úrrá lévő rend letéteményese a cár lehetett, ezt az össznépi óhajt testesítette meg a cárválasztás, a konszolidáció első lépése. Mihail Romanovot az országos gyűlés (zemszkij szobor) választotta meg 1613-ban. 1619-től Filaret pátriárka, a cár apja lengyel fogságából hazatért, duális hatalom jött létre Oroszországban. Az első Romanov uralkodása alatt megerősödött a szolgáló nemesség, átalakult a hadszervezet és a gazdaságpolitikán belül az államháztartás. Az adóterhek megnőttek és az új bevételi források között megőrződtek a tradicionálisak is. A 17. század második felére viszont az egyenes adók háttérbe szorultak a közvetett adók mögött. A 17. század közepére félszázra nőtt prikázok az adók behajtásán, valamint a közigazgatási funkciókon túl a bírósági ügyekben is eljártak. 1649-ben megszületett az Országgyűlési Törvénykönyv, a hivatali önkényeskedés megszüntetésének garanciája, ami közel kétszáz évig maradt érvényben. A szerző hangsúlyozza, hogy a külső háborúk mellett Oroszországnak a belső felkelésekkel és mozgalmakkal is meg kellett birkóznia. A legnagyobb, a Razin-felkelés már azt példázta, hogy a társadalom véglegesen jobbágyokra és jobbágy tartókra polarizálódott. A 17. század második felében zajlott le az egyházszakadás, az orosz egyházat hivatalos és szakadár egyházra osztva. Szvák Gyula szerint az egyházszakadásnak a hagyományos orosz kultúra szempontjából volt negatív következménye. A belső csatározásban meggyengült egyház az üldözendőnek tartott nyugati eszmék beszivárgását tette