Századok – 1998

Történeti irodalom - Lukacs John: A történeti Hitler (Ism.: Pritz Pál) VI/1384

1386 TÖRTÉNETI IRODALOM ingatták azok pozícióját, akik Magyarországgal szemben Romániára építettek. Ribbentrop már december 5-én üzenetet küldött Budapestre, amelyben a „félreértések" eloszlatására beható eszmecserét javasolt. A szerző sikeresen — mert igen nagy körültekintéssel, biztos mérlegeléssel — oldotta meg a könyv azon fejezetét, amelyben azokkal a munkákkal és szerzőkkel foglalkozik, amelyek és akik Hitler ilyen-olyan mértékű rehabilitálására törekszenek. Meggyőzően bírálja az egyébként nagyhatású David Irving történelemhamisító módszereit, egyben arra is figyelmeztet, hogy az angol szerzőnek komoly olvasótábora van, tehát hatásával nagyon is kell számolni. Lukacs John Toland vastag biográfiáját is tollhegyre tűzi, és rámutat azokra a pontjaira, ahol az amerikai amatőr történész szerző Hitlert valótlan állítások révén szépíti. A fejezet nem lenne teljes, ha nem foglalkozna az 1986-ban kirobbant német történészvitával, az un. Historikerstreit-tel. Mivel ez a vita azóta is alaposan megosztja a német történészeket, de magát a német társadalmat is, ezért Lukacs ennek elemzésével különösen fontos munkát végzett. A magyarországi rendszerváltás nyomán nálunk is sok minden összekuszálódott a történelmi gondolkodásban; miközben hallatlan eredménynek számít, hogy megszűntek a tabuk, eltűnt az unifikált gondolkodás kötelezettsége, a korábban igen jelentős befolyással rendelkező vulgármarxista felfogás teljesen periférikus helyzetbe szorult, másfelől nem csekély gondot okoz, hogy régen elavult és teljesen meghaladottnak hitt téveszmék kaptak ismét lábra, s általában is hódítanak teljesen torz eszmék. A 20. század csomóponti eseményeit illető felfogásával Lukacs sokat segíthet e zűrzavar eloszlatásában. Helyesen szögezi le, hogy a két világháború volt századunk két fő eseménye, 1917 és 1945 „csak" következménye a világégéseknek.(248-249.) Ezt azért lényeges világossá tenni, mert a német történészvitában a tekintélyes Ernst Nolte-val az élen többen annak a véleményüknek adtak hangot, hogy Auschwitz csak következménye volt a gulagnak, másképpen fogalmazva a nácizmus szörnyűségei csupán a bolsevizmus kegyetlenségei hatásaként értelmezhetőek. Érdekes módon mindez nem csekély rokonvonást mutat azzal az USA-ban a hidegháború elmúltával is széles körök által osztott felfogással, mely szerint 1917 volt a század legnagyobb fordulópontja. Ez a nézet pedig formailag teljesen egybevág a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak elnevezett bolsevik forradalomról alkotott szovjet propagandával, valójában azonban a két álláspontnak semmi köze sincs egymáshoz. Az amerikai nézet hívei ugyanis ebből azt a következtetést vonják le, hogy innen datálható a „szabadság" híveinek és a kommunistáknak a világméretű küzdelme, következőleg a német fasizmus csupán abnormális epizód századunk históriájában.(249.) (E nézet híveit csöppet sem zavaija az a vaskos ellentmondás, hogy Roosevelt és Churchill miért szövetkezett Sztálinnal ezen „epizód" kiiktatására.) Kár, hogy a színvonalas fejtegetésbe zavaróan hat a vita kirobbanásának pontatlan meghatározása. Lukacs először azt írja, hogy Nolte robbantotta ki a vitát, majd két lappal később azt állítja, hogy Hillgruber Zweierlei Untergang е., 1986-ban publikált munkája vezetett a vita váratlan kitöréséhez. (249., 251. 1.) Végül azonban maga írja, hogy a két szerző váltotta ki a vitát. Lukacsnak igaza van minden bizonnyal abban, hogy Joachim Fest túlértékeli azokat a jeleket, melyek szerint 1943 szeptemberében a Szovjetunió stockholmi képviseletén keresztül Hitler tudomására hozta esetleges különbéke megkötésére irányuló szándékát. Helyesen utal arra, hogy Sztálin valószínűleg azért ment bele ebbe a játékba, hogy nyugati szövetségeseit ezzel zsarolja, hiszen joggal számíthatott arra, hogy ezek a hírek Londonba és Washingtonba is el fognak jutni. (181-182.) Talán mindehhez még azt is hozzá kell — lehet — fűzni, hogy konkrétan a régóta húzódó második front megnyitását is elő lehetett ekképpen mozdítani. A perspektivikus német törekvések kapcsán John Lukacs — az eddigi szakirodalom alapján — helyesen állapítja meg, hogy Hitler területi céljai homályosak voltak. (173.) A megjelölt két okról (1/ elhalasztotta a területi újrafelosztást arra az időre, amikor végül megnyeri a háborút - vagy amíg nem sikerül megállapodásra jutnia Németország egyik vagy másik ellenségével, 2/ nem annyira területeket követelt, mint inkább vazallusokat (174.)), azonban — felfogásunk szerint — nem ad meggyőző magyarázatot. Mert a hitleri gondolkodásnak éppen azt a lényeges vonását hagyja figyelmen kívül, mely szerint számos jel szerint Hitler számára a béke mint tartós állapot nem is létezett. A Führer az erőszak mítoszának volt a megszállottja. „Ez a legértelmesebb rend — mondja mély meggyőződéssel —, ha ez fordítva lenne, akkor semmi sem fejlődne. Ha másképpen lenne, akkor egy napon megtörténne, hogy a vadállatok ismét felfalják majd az embereket, a vadakat pedig majd a rovarok pusztítják el, s végül csak a mikrobák maradnak meg." A probléma megközelítéséhez valóban lényeges szempont, hogy 1938-tói Hitler saját életkilátásait illetően megrendül, sietőssé válik, ezt mutatja, hogy elkészíti végrendeletét stb. Azonban azt is mérlegelnünk kell, hogy a Führer kezdettől fogva a maga életét is csupán a folyamat egyik