Századok – 1998

Történeti irodalom - Lukacs John: A történeti Hitler (Ism.: Pritz Pál) VI/1384

TÖRTÉNETI IRODALOM 1387 láncszemeként értelmezte, másrészt pedig nem szabad az 1938-as fordulatot kizárólag lélektani okokkal magyarázni. 1938-ra ugyanis — igen sok lényeges sikere birtokában — Hitler megtehette, hogy gyorsítsa a tempót és véget vessen a grandiózus leplezési taktikájának, amint azt Hans-Adolf Jacobsen írja az 1933-1938 közötti német külpolitikáról készített standard munkájában. Kár, hogy Lukacs hatalmas erudícióval készült munkája mellőzi ezt a művet. Mert Jacobsen számára egyáltalán nem lényegtelen az 1938-as befejezési dátum. Ti. Jacobsen is amellett van, hogy a gyorsítás nem elsősorban személyes természetű. John Lukacs természetesen helyesen állapítja meg, hogy Hitler vazallusokat akart, ám hibásnak véljük, hogy ezt a helyes felismerést Hitlernek a jövőbeni területszerzési törekvéseivel nem ötvözi, hanem részlegesen szembeállítja. Felfogásunk szerint akkor járunk el helyesen, ha azt mondjuk, hogy Hitler területeket akart vazallusokkal. Hogy mennyi területet? Nyílván nem az egész világot, az USA-val, Angliával kiegyezett volna. De ez már egy másik dimenzió. Azokon a területeken, amelyeket meg tudott hódítani, valójában nem akart senkivel sem osztozni. Mivel ezt akkor még nem lehetett bevallani, ezért kellett a megszerzett területek dolgában homályos magatartást tanúsítania. A szerző a legtöbb esetben a szakirodalom helyes, kevésbé helyes és pontatlan, téves megállapításai között megnyugtatóan mérlegel, biztos szemmel kritizál. Esetenként azonban vannak olyan bírálatai, amelyek túlhajtottak. Vegyük például Hitler öngyilkosságát. Ezzel kapcsolatban — bár Jodl véleményét is vitathatónak tartja, aki szerint Hitler „nem a könnyebb halált választotta, hanem a biztosabbat" — bírálatának éle a történész kollégák véleménye ellen irányul. Werner Maser szerint szörnyű bún volt, hogy halogatta saját végzetét, Alan Bullock is azt mondja, hogy Hitler „halála minden volt, csak nem egy hős halála". „Nem — replikázik Lukacs — Hitler dühösen elítélte Paulus tábornokot, amiért nem követett el öngyilkosságot a sztálingrádi csata elvesztésekor."(185.) Mi ellenben úgy véljük, nem lehet a két esetet egybevetni. Paulustól ugyanis Hitler azért várta volna el az öngyilkosságot, mert az — miután Sztálingrádnál minden bevégeztetett — hagyta, hogy a szovjetek fogságába kerüljön, ahol nem kellett számítania arra, hogy perrel megbélyegzik, életét elveszik, következőleg a megadással tulajdonképpen élete megtartása mellett voksolt. Hitler viszont nemhogy élete megtartására nem számíthatott, hanem azzal is tisztában kellett lennie, hogy halála előtt minden bűnét a fejére olvassák - mint ahogy Nürnbergben azután a náci rendszer főbűnöseit valóban pellengérre állították. John Lukacs eredeti gondolkodó, s ezen munkája is rengeteg olyan eszmefuttatást, megállapítást tartalmaz, amelyek bizonyára sokakban meghökkenést, sőt felhorkanást váltanak ki. A könyvnek így kifejezetten sokkoló fejezetei is vannak. Az egyik ezek közül azt a kérdést vizsgálja, hogy reakciós és/vagy forradalmár volt-e Hitler. Az ő felelete szerint — szemrebbenés nélkül írja — Hitler „semmi esetre sem volt reakciós" (92.) Sok mindent felhoz, amin bőven van mit elgondolkozni. Kétségtelen tény, hogy sokszor olyan fogalmakkal kíséreljük meg a vizsgált történelmi kérdéseket megvitatni, amelyek még egészen más szellemi környezetben alakultak ki, tehát a múlt elfogultságoktól mentes vizsgálatához fogalomkészletünket újból és újból át kell gondolnunk. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy önmagában a kelet-európai 1989-es nagy átrendeződés is bőséggel jelent olyan kihívást számunkra, amelynek konzekvenciái messze túlmutatnak az 1989-es fordulat összetevőinek a megértésén. Nem hisszük, hogy a recenzensnek Lukacs minden merész állításával kapcsolatban igenlőleg vagy elutasítólag állást kellene foglalnia. A reakciósság kérdésére is vonatkozik ez. Ám azt mégsem kívánjuk szó nélkül hagyni, hogy amikor a szerző arról beszél, 1941. júniusa után Hitler gyakran hangot ad — persze igen szűk körben — a Sztálin iránti csodálatának, „valamint Churchill-lel és Roosevelttel, ezekkel a reakciós kapitalistákkal szemben érzett megvetésének és gyűlöletének", akkor feltétlenül szükséges lett volna a „reakciós" kitétel idézőjelbe tevése. Hitler ugyan megtehette, hogy ezt a két — hitünk szerint reakciósnak aligha tekinthető államférfit — reakciósnak mondja, de a történésznek ettől az állásfoglalástól mégis el kellene határolnia magát.(97.) Az idézőjel elmaradása a recenzensben tovább növeli a kételyt a szerző ezen fejtegetései helyességét illetően. De vannak más részletei is ennek a fejezetnek, amelyek — felfogásunk szerint — meglehetősen sok támpontot nyújtanak a bírálatra. A szerző helyeslőleg idézi Otto Strassert, aki 1934-ben — miután teljes vereséget szenvedett Hitlerrel szemben, tehát kijelentésének mérlegelésénél erről aligha lenne szabad megfeledkezni — azt jósolta, hogy Hitler „a háborúba fog menekülni", hogy ne kelljen választania a „reakció" és a „forradalom" között. Lukacs ennek kapcsán azt mondja, hogy Strasser „helyesen jövendölte meg Hitler hadba lépését, de célját illetően tévedett. Bármilyen furcsán hangzik is, Hitler célkitűzései között a külpolitika másodrendű szerepet játszott - vagy