Századok – 1998
Tanulmányok - Pritz Pál: „Új Európa” Német propaganda és béketervek - Sztálingrád előtt VI/1213
1236 PRITZ PÁL tónak. Best éles szavakkal fordult a jogászprofesszor ellen, aki — úgymond — ezzel a formulával megmentette a nemzetközi jogot. Ez részben igaz is volt, Best azonban — mint fentebb jeleztük — magát a nemzetközi jogot, mint olyat sem volt hajlandó akceptálni. Ennek jegyében nem csupán azt tagadta, hogy Németország és a térség alávetett népei közötti kapcsolatokat a nemzetközi jog normái szerint kellene intézni, de a más térségekben élő népekhez fűződő viszonyt sem volt hajlandó a nemzetközi jog szemüvegén át nézni. Csupán az érdekek szabályozó szerepét ismerte el. A fejtegetések megint túlzottan üresnek, élettelennek, kiagyaltnak tűnhetnek. Ha azonban arra gondolunk, hogy Franciaország legyőzése után az angliai légicsatával, a szigetországi tervezett invázióval Berlin már olyan területekre vetett szemet,7 1 amelyek egyértelműen kívül estek Németország hagyományos érdekszféráján, és ez volt a helyzet a Szovjetunió következő esztendőben történt megtámadásával is, akkor világossá válik, hogy a Best-Schmitt-vitának nagyon is súlyos tétje volt: a schmitti formula helyére azért léphetett, kellett lépnie Best formulájának, mert a német agresszió menete már túllépett azon a fázison, amikor igazolását Carl Schmitt kiéli előadása „megfelelően" megalapozta. Bestnek és körének azonban nem csupán Schmittel, és azokkal a körökkel volt vitája, amelyek a német nagyhatalmi igényeket konzervatív szemlélettel igényelték. Azokat a nézeteket is megkísérelték háttérbe szorítani, amelyeknek képviselői7 2 azt hirdették, hogy elegendő a nyers erőszak, tehát a német uralmi aspirációk semmiféle „elméleti" alátámasztást nem igényelnek, elegendő a szuronyok fenyegető erejére támaszkodni. Heinrich Himmler 1941-ben töltötte be 40. életévét. A hatalomkoncentrációra, de nemkülönben Besték mentalitására is fényt vet, hogy ebből az alkalomból emlékkönyvvel tisztelegtek vezérük előtt. Az emlékkönyv öt tanulmánya közül három a német expanzió különböző aspektusait tárgyalta. Wilhelm Stuckart a központi és helyi hatalom közötti kapcsolódásokat abból a szempontból vizsgálta, hogy miképpen lehet a közigazgatás egységét elérni, Reinhard Höhn a keleten lévő porosz települések első világháború előtti történetét elemezte, Best pedig a német nagytérigazgatás alapkérdéseit vette bonckés alá. Best azzal az igénnyel fogalmazta tanulmányát, hogy az addigi német hódítási politika kritikáját olyan modell megalkotásával kapcsolja egybe, amelynek szilárd világnézeti megalapozottsága van. Szerinte végzetes tévedés, ha a vezető nép helóta népeket akar a térségébe bevonni, mert a helótákat csak kétféle módon lehet kezelni. Az egyik az, amikor védik az uralkodó népet a vele történő vérkeveredéstől, ezt pedig az alávetettekkel szembeni mennél keményebb bánásmóddal lehet elérni, az pedig állandó veszélyforrássá válik az uralkodó nép szempontjából. Ha viszont megengedik az asszimilációt, akkor az vérkeveredéshez és így az uralkodó népbe való felszívódáshoz vezet.7 3 71 Hitlernek az angliai invázióval ugyan taktikai céljai voltak, így akarta Angliát megegyezésre, az érdekszférák felosztására rákényszeríteni, a légicsata mérete, s nemkülönben a London ellen folytatott propagandaháború ellenben ezt alaposan elleplezte. 72 Főleg a pártban, a megszálló adminisztrációbein, tehát éppen ott voltak találhatóak ezek a személyek, akiknek kezében hatalmas erő összpontosult. 73 Mivel főleg Hitler — és nyomában Heydrich — többször beszélt arról, hogy a lengyeleket helótákká kell tenni (Herbert 1996, 282), ezért éles formulázásával Best önálló karakterről, nem csekély bátorságról tett tanúbizonyságot. Vö. még Ormos 1997, 393.
