Századok – 1998

Történeti irodalom - Ö. Kovács József: Zsidók a Duna-Tisza közén. Társadalomtörténeti esettanulmányok XVIII–XIX. század (Ism.: Schweitzer Gábor) V/1174

TÖRTÉNETI IRODALOM 1175 maximum két hétig is folytathatták a kereskedést, de örökös lakáshoz", vagy állandó üzlethelységhez — egyelőre — még így sem juthattak. S ha már az ingatlantulajdonnál tartunk, a kecskeméti tanács — más településekhez hasonlatosan — külön és szigorú feltételekhez kötötte a zsidók házbirtokszerzési jogát. Szintén nehézségekbe ütközött, hogy csak néhány példát említsünk, a föld, szőlő, malom és egyéb jogok birtoklása. A 19. század első harmadában csak egyéni engedély megszerzésével, avagy zálogcímen juthattak házingatlanhoz. A külső megkülönböztetés belső feszültségekhez is vezetett, hiszen hozzájárult a lassan kialakuló kecskeméti zsidó társadalom megosztottságához. A század második felében tapasztalható, egyelőre csekély mértékű létszámnövekedés azonban további konfliktusokhoz vezetett. így 1777-ben a helyi céhes iparosok — eredménytelenül — a zsidók bőrvásárlási egyedárusága ellen tiltakoztak. A 18. század végén a zsidó (hit)községfejlődés is lényeges állomásához érkezett el, amennyiben a már több mint 80 fős közösség saktert és letelepedési joggal is rendelkező rabbit foglalkoztathatott. A kecskeméti zsidó gyapjúkereskedők egykorú helyzetére utal egy gazdasági és pénzügyi adatokkal bőségesen dokumentált 1793-as csődeljárás leírása. Az eljárás során ugyanis nemcsak a csődöt jelentő Salamon Náthán és Lőrinc aktíváit és passzíváit térképezték fel, hanem fény derült földrajzi értelemben is szerteágazó, Felső-Ausztriáig és Svájcig teijedő kereskedelmi kapcsolataikra is. A monográfia egyik érdeme éppenséggel abban rejlik, hogy az általános összefüggéseket egy-egy személy, vagy család történetén keresztül teszi életszerűvé. A kötet következő nagyobb kérdésköre a kecskeméti zsidóság reformkor végéig tartó integrációját érinti. Ennek során a szerző áttekintést nyújt a helyi viszonyokat tükröző befogadási politika alakulásáról, s ennek megfelelően a zsidóság 18-19. századi létszámváltozásairól. Külön elemzés tárgya a kecskeméti zsidók foglalkozási struktúrája, illetve gazdasági életben való elhelyezkedése. A 19. század első fele kihívásait tükrözik a kecskeméti zsidóság életmódjával, továbbá az asszimilációvéd és a szekularizációval foglalkozó részek. Az elemzés az 1848/49-es forradalom és szabadságharc helyi jelentőségű eseményeit is érinti. Ami a befogadási feltételeteket illeti, a polgári forradalom időszakáig továbbra is érvényesült a 18. századra jellemző gazdasági megfontolásokra, kényszerszerúségekre való hivatkozás, amit hűen tükröz a kecskeméti tanács egyik, 1810-es évekből származó állásfoglalása: Egyedül tehát a kereskedés előmozdítása és annak virágoztatása lévén a városba való betétetéseknek célja, csak azok vétethetnek tekintetbe, akiknek módjuk van tulajdon tehetségek által előmozdíttatni kereskedéseket,..." (50. o.) A betelepedésnél a város számára hasznot hozó tevékenységen kívül figyelembe vették a kérelmező vagyoni helyzetét és/vagy szakképzettségét is. Több példával illusztrálja a szerző a betelepedés beházasodás során történt megvalósulását. Különösen ezek az esetek jelenthetnek jó kiindulási bázist a különböző mobilitás-vizsgálatok számára. A kecskeméti tanács Janus-arcú politikája nyilvánult meg abban, hogy míg a kezdetben csekély számú befogadott, azaz tolerált zsidó gazdasági jelenlétére tartott igényt, addig lépten-nyomon kereste a megfelelő eszközöket a város számára értéktelen zsidók kiutasítására. E cél érdekében a már letelepedett zsidókat is igyekeztek együttműködésre kényszeríteni, ami csak tovább mélyíthette a már meglévő, zsidó közösségen belüli feszültségeket. Ezzel együtt Ö. Kovács megállapítása szerint a Kecskemétre betelepedni óhajtó zsidók még mindig kisebb ellenállásba ütköztek, mint a nyugat-magyarországi településekre hasonló céllal érkező hitsorsosaik. Mellesleg Pest megye nem egy esetben szólalt fel a múlt század első évtizedeiben a kecskeméti tanács betelepedést — korlátozottan ugyan, de — mégiscsak lehetővé tevő politikája ellen. A korabeli politikai viszonyokat is jellemzi, hogy — természetesen nemcsak Kecskemét esetében — hasztalannak bizonyult a felső helyről érkező intervenció. A tárgyalt korszak végére, az 1848-as összeírás szerint Kecskeméten már 152 családban 808 zsidó lakott, ami közel tízszeresét jelenti az 1787-ben felmért 16 családdal és 81 lélekkel szemben. Érdekes adatokhoz jut az olvasó, amikor a betelepülők származási helyét mutatja be a könyv, hiszen még Svájcból, Hollandiából és Itáliából is érkeztek zsidók Kecskemét mezővárosába. A korábbiak ismeretében már kevéssé meglepő, hogy a Kecskemétre betelepülő zsidók nagyobbik része számára ekkoriban még mindig a bőr- és gyapjúkereskedés jelentette a megélhetés fő forrását. A görög kereskedőkkel való — fentebb már említett — versenyhelyzet a 19. század első harmadában éleződött ki, ami a görögök kiszorulásával végződött. Érdemes megemlíteni a foglalkozási összetétel kapcsán, hogy ekkoriban a kecskeméti zsidók közül már jó néhányan foglalkoztak bor- illetve gabonakereskedelemmel, illetve földárendálással. Ami pedig az iparűzést illette, arra szintén a szükséghelyzetre tekintettel adott engedélyt a tanács. Ennek köszönhetően nyithatta meg olajmalmát 1821-ben Schweiger Márton is. Érdekes adalék, hogy az 1840-es évek közepén a helyi