Századok – 1997
Közlemények - Hoffmann Tamás: „Egy marék rizs” IV/937
942 HOFFMANN TAMÁS tok Vietnamból importált rizzsel kezdték el, ezek a fajták rossz talajokon is bő (sőt sikértartalomban a korábbikanál gazdagabb) terméssel hálálták meg a parasztok igyekezetét. Megrövidült a tenyészidő, s ez lehetővé tette a kétszeri aratást. Egy-két évszázad alatt Dél-Kínában csaknem mindenütt átálltak az új rendszerre. Néhol a búzát váltogatták a rizzsel. Ez a módszer — elsősorban a kedvező klíma miatt — bevált. (Itáliában viszont, ahol ezzel szintén megpróbálkoztak később, kudarcot vallottak, talán a monszunhatásokat nélkülöző mediterrán klíma miatt.) A Jangce-deltában a közelmúltban huszonegy mérsékelt sikértartalmú és nyolc magas sikértartalmú rizsfajtát műveltek, azonfelül még négy alacsony sikértartalmú és tíz vegyes változatot. Ez arra mutat, hogy rájöttek, milyen előnyök rejlenek az összetett vetésszerkezetben, ennélfogva mindenütt olyan fajtákat termesztettek, amelyek a talajhoz és az éghajlathoz a legjobban alkalmazkodtak. Ha az öntözött rizsfoldekkel kapcsolatos adatokat lokalizáljuk, rá kell jönnünk, hogy a hidrokultúrák egykori és mai övezetei nem mindenütt fedik egymást. Ázsiában ugyanis két nagy csoportja van ezeknek a rendszereknek. Az egyik a régebbi, a másik a fiatalabb. Az előbbi Délkelet-Ázsiában található és története összefolyik a civilizációkéval. Itt mindenütt van száraz rizstermesztés is, sőt helylyel-közzel a talajváltó irtásgazdaság ad keretet a betevő falat előállításának. A hidrokultűrákkal elegyes száraz-gazdaság ázsiai övezetében (Jáva kivételével) a népsűrűség alatta marad az 500 fő/km2 értéknek. Kínában a Hoangho völgye volt a Han-korszakban (amikor a rizs müvelésében talán a legtöbb újítást kiagyalták) - a legsűrűbben lakott övezet. Indiában ekkortájt — a Gupták uralma alatt — a Gangesz középső folyása mentén lakott a legtöbb ember. A Han-birodalomban talán 58 millió ember élt két évezreddel ezelőtt, ebbők 43 millió a Jangce-deltájától északra, viszont a maradék a Hoangho és mellékfolyói mentén gazdálkodott. A rizsművelés terepe a hidrokultúra, de a többi kultúrnövény a talajváltó rendszerhez kötődött. Ekkor még (legalábbis a Hoangho völgyében) nem a rizs volt az élelmezés alapja. A száraz gazdaságban még nem dolgoztak ekével. Az árasztáshoz használt vízikerek, a talajjavítás fekáliával és más anyagokkal még ismeretlen. A helyzet akkor változott meg, amikor a Jangcetői délre mind több ember települt északról. A 4. századtól felgyorsult az egész folyamat. A 8. században a kínaiak fele már a Jangcetői délre lakott. A Jangce-delta, a Hsiang-völgy, Szecsuan és Kvantung alföldje ekkor vált az intenzív művelésű rizskultúrák körzetévé. Csekiang és Fukien még nem is volt túlnépesedve. Mindamellett ezer évvel ezelőtt már minden paraszt rövid tenyészidejű rizst aratott a Jangce alföldjén és évente kétszer takarította be a termést. Teraszokat építettek, ezekkel átalakították a tájat. Ráadásul a divatos rizskultúráknak kisebb volt a vízigényük, mint a régebben ismerteknek. A 14. században hetvenmillió kínaiból negyvenötmillió a hidrokultúra élelmiszerbázisán — „napi egy marék rizsen" — élt, de megélt és szaporodott, sőt valamelyest (bár korántsem a szükséges mértékben) még terjeszkedett is. Azóta tudniillik megnégyszereződött a termőterület, az öntözéses gazdaságé megháromszorozódott. A népsűrűség az öntözéses övezetben 301 fő/km2 -ről 816 fő/km2 -re emelkedett. Ebből azonban újabb problémák adódtak. Az éhezés sötét árnya ismét elhomályosította a jövőt. A művelt földterület nagysága ugyanis (a népességszám emelkedéséhez viszonyít-
