Századok – 1997

Közlemények - Hoffmann Tamás: „Egy marék rizs” IV/937

938 HOFFMANN TAMÁS diában műveltek, emészthetetlen cellulózburokban neveli magvait, amelytől hántolással kell megszabadulni, s ilyenkor elvesztik a termés egynegyedét. Ennek ellenére a rizstermesztés előnye számukra nyilvánvaló, tudniillik más kalászosokhoz mérten magasabbak termésátlagai. (Közepes értéket számítva a búza 16,6 q/ha, míg a rizs 26 q/ha átlagterméssel hálálja meg a ráfordított munkát.) Minthogy a vizes gazdaságban a munkaráfordítás növekszik, ez az élelmiszernövény a fold legtöbb törődést kívánó gramíneája. Délkelet-Ázsiában például a rizsföldeken az élőmunka-ráfordítást 800-1200 munkanap [ha-ra kell tennünk, ahol az átlagos birtoknagyság nem haladja meg a 0,75^4,0 ha-t, a hozam pedig (Thai-földi adatok szerint) 15-17 q/ha.] Ezzel szemben az USA — modern technológiát alkalmazó — rizstermesztő körzeteiben, Kaliforniában és Arkansasban 26-28 q/ha átlagokat érnek el, miközben az élőmunka-ráfordítást a 75-250 ha-nyi gazdaságokban 8 munkanappal számítják. Alighanem ezekben a körülményekben lehet megtalálni az öntözéses rizstermesztés keletkezése, nemkülönben eltartóképessége növekedése közötti összefüggések magyarázatát. A rizstermesztés legrégibb nyomait a Hanoi, Hongkong, Sanghaj vonaltól északra húzódó övezetben, a Jangce vízgyűjtő-medencéjében előkerült botanikai leletek képviselik. Ez a terület jóval alatta van a Sárga folyamnak, csapadékban gazdag (évente 1300 mm-nél több eső hull alá), mígnem ettől északra, s Sárga-folyamtól 400-500 km-el délre van a búza-, illetve a rizstermesztés mai határvonala. Mint ilyenkor lenni szokott: az újabb ásatási eredmények rövid időközönként módosítják a „legrégibb" termesztési központ lokalizálási kísérleteit (Jangce-delta, Taj-tó stb. lelőhelyei). Mindenesetre az „Oryza sativa" 7000 és 5000 közötti magvai már nem gyűjtögetett példányokból valók. A domesztikáló földművesek nem tekinthetők a kínaiak őseinek. A terület akkor még erdőkben gazdag volt, a pionírok irtásgazdálkodást és vándorföldművelést folytattak. A III. évezredben leszármazottaik ebből a körzetből vándoroltak tömegesen délre, a mai Vietnam és Thaiföld irányába, sőt azon túlra, Indonézia területére. Az ottan szokásos gumós növények kultivációját, a bővebben termő rizs termesztésével cserélték fel. A művelésmód száraz volt, bár lehet, hogy már a Taj-tó mellett élők az V évezredben rájöttek, hogy nagyobb termést aratnak az elárasztott rizsföldeken, mint a felégetett irtásokon. Erre azonban egyelőre nincsenek határozott bizonyítékok. Mindenesetre a Sárga-folyótól délre főként mocsaras vidékeken terjedt a rizs kultivációja, vagyis a kanalizálás, a lecsapolás, az árasztásos öntözés és a művelés összefonódott egymással. Érdekes, hogy a világon a leggazdagabb nómenklatúrája Kínában van a rizsnek. A legnagyobb terméseredményeit is itt jegyezték fel. Dél-Kína lett a világ legnagyobb rizstermesztő körzete, mivel ennek a vidéknek klimatikus és phytogeográfiai adottságai — a monszun miatt — kifejezetten ideálisak a rizstermesztés számára. Az 1-2. századi nyelvemlékekből úgy tűnik, hogy még ebben az időben is sokfelé arattak vadrizst, a „lü", „li", „ni" stb. kifejezés vad alanyokra vonatkozik. Ezeket a kifejezéseket a Huan-folyó mentén még eredeti értelemben használták. Az európai kora középkorral egyidejűleg készített feljegyzésekből az derült ki, hogy Csekiang, Huai, Kiangsu és Hopei területén még nagy készleteket takarítottak be vadrizsből is. Másfelől egy 6. századi kéziratban (Cs'i-mi yao su) a termesztett rizsnek több alfaját nevezik meg,