Századok – 1997
Közlemények - Fodor Pál: Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban IV/895
OSZMÁN-ZSIDÓ KAPCSOLATOK 909 pen egészítsék ki megcsappant bevételeiket. Mivel az állam a készpénzhiány enyhítésére jövedelmeinek egyre nagyobb hányadát kezeltette mukátaában, nyílt is némi tér az új oszmán vállalkozó réteg előtt,51 de nem akkora, hogy kielégíthette volna étvágyát. Elkerülhetetlenné vált tehát, hogy az „új osztály" támadást indítson a zsidók ellen, és megpróbálja kézbe venni azokat a gazdasági pozíciókat, amelyek véleménye szerint őt illették meg. Keveset tudunk ennek a „háborúnak" a részleteiről (a kira meggyilkolása nyilvánvalóan ennek volt egyik csatája), de annyi világos, hogy a 17. század közepére az oszmánok kerültek ki győztesen belőle. A burszai adóbérletekből például, ahol korábban meghatározó szerepet játszottak, ekkorra már teljesen eltűnnek a zsidó vállalkozók, illetve csak az azokat irányító állami hivatalnokok vagy katonák alkalmazottaiként találkozunk velük.5 2 A zsidók „vereségében" nyilvánvalóan elsőrendű szerepet játszott, hogy a 17. századra elvesztették azokat a gazdag és befolyásos udvari szószólókat, akik valamelyest megvédhették volna őket a vetélytársakkal szemben. A kutatás mindmáig adós annak feltárásával, hogy a 17. században miért hiányoznak a szultáni udvarból Jakub, Hámon és Nászi lehetséges utódai, vagy ha éltek is ott kijáró emberek, miért nem voltak képesek oltalmazni a zsidókat és érdekeiket úgy, ahogy azt elődeik tették. És egyáltalán: mikor és milyen közvetlen okokból ingott meg az udvari tanácsadók helyzete? Kik állhattak háttérbe szorításuk folyamata mögött, amely a 17. század elejére befejeződni látszik, és kik keltek védelmükre? Milyen érdekeket képviseltek az egyik, s milyet a másik csoport tagjai? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre keressük a választ egy 1590 körüli udvari frakcióharc és a hátterében kitapintható gazdasági motívumok felvillantásával. Elsőként ismerkedjünk meg röviden a főszereplőkkel. Az egyik oldalon találjuk az „Öreg" (Kodzsa) Szinán pasát, aki 1589 áprilisában másodszor foglalta el a nagyvezíri széket.5 3 A korabeli közvélemény úgy tekintett rá, mint a birodalom egyik legjobb, legtapasztaltabb katonájára. Nem alaptalanul, hiszen számos nagy haditett fűződött a nevéhez: Jemen pacifikálása, Goletta és Tunisz elfoglalása, perzsiai hódítások stb. Az a hír járta róla, hogy a kereszténység esküdt ellensége. Rendkívüli módon szerette a pénzt, ami többször okozta bukását; nagyvezíri megbízatásai során ellenfelei többnyire harácsolási szenvedélyére hivatkozva bírták rá a szultánt, hogy vonja meg tőle kegyeit. Amikor immár másodszor sikerült visszaküzdenie magát e magas polcra, két nagy politikai probléma várt megoldásra. Az egyik: a perzsa háború lezárása, ami a birodalom anyagi erőinek kimerülése miatt vált halaszthatatlanná. Még javában foglalatoskodott a békemű létrehozásával (az egyezményt majd csak 1590 márciusában írják alá a perzsákkal), amikor újabb kihívással kellett szembenéznie: a lengyel trónutódlással, azzal a lehetőséggel, hogy az osztrák Habsburgok szerzik meg ezt a hatalmas és veszélyes országot. Bár 1589 decemberében az oszmánoknak is elfogadható Wasa Zsigmond került ki győztesen a lengyel koronáért folytatott küzdelemből, a következő két évben a szultáni udvar továbbra is komolyan fontolgatta a Lengyelország elleni háborút. Az oszmánok főleg két dolog miatt fenyegetőztek erőszakkal: egyfelől azért, mert a lengyel fennhatóság alatt élő kozákok folyamatosan dúlták az oszmán területeket, másrészt azért, mert a
