Századok – 1997
Közlemények - Fodor Pál: Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban IV/895
OSZMÁN-ZSIDÓ KAPCSOLATOK 905 nus bevándorlók honosították meg az Oszmán Birodalomban a kapitalizmus kezdeti formáit, az akkori legkorszerűbb pénzügyi módszereket.31 A tőkeerős és hozzáértő helyi zsidó pénzemberek azonban már a 15. század vége előtt óriási állami megbízásokat kaptak. Mivel a birodalmi készpénzbevételek többsége a kereskedelmi forgalom megadóztatásából és bizonyos speciális adókból (pl. a dzsizjéből, a bányahaszonvételekből stb.) származott, s e járadékokat általában mukátaák: adóbérletek formájában hajtották be,32 a zsidó vállalkozók már ebben az időszakban megszerezték a legjövedelmezőbb mukátaákat. Különös előszeretettel pályázták meg (és nyerték el többnyire) a főváros és a pénzügyileg hozzákapcsolt hatalmas területek, a legnagyobb városok (Edirne, Bursza, Ankara, Szaloniki stb.), egész tartományok (pl. Egyiptom), valamint a fő kereskedelmi utak vámházainak, kikötőinek, ki- és behozatali illetékeinek stb. adóbérleteit. Isztambulban és vonzáskörzetében már 1480 körül az ő kezükön volt szinte valamennyi számottevő mukátaa. Hasonló lehetett a helyzet száz év múltán is, hiszen egy 1583. évi szultáni rendelet úgy fogalmazott, hogy a fővárosban működő „kikötő- és vámbiztosok és egyéb vállalkozók többsége zsidó", akik még alkalmazottaikat is „a zsidók közül válogatják ki".3 3 A birodalom északi ütőerének számító Al-Duna átkelőhelyeinek, vámhivatalainak és só-lerakatainak bérlete mintegy százötven éven át zsidó monopóliumnak számított. Ez utóbbiak birtoklását a zsidó vállalkozók az általános forgalmi szempontok miatt annyira fontosnak tartották, hogy akkor is megvették őket, ha a bérleti díj nyilvánvalóan meghaladta a várható bevétel összegét. A zsidó adóbérlők nemcsak meghatározott régiókat, hanem bizonyos termékek forgalmát is igyekeztek ellenőrzésük alá vonni; leggyakrabban ők nyerték el a bor-, a timsó-, a viasz- és a halkereskedelem megvámolásának jogát, A zsidó adóbérlők gyakorta alakítottak társaságokat, s ezekbe rendszerint ún. szarra/ókat: pénzváltókat is bevontak. Az Oszmán Birodalomban az utóbbiak valójában a bankok funkcióit látták el, ami magában foglalta valamennyi pénzforgalmi műveletet a pénzveréstől az árfolyamszabályozásig. A pénzváltás és az ahhoz szorosan kapcsolódó bányák és pénzverdék irányítása (általában ugyancsak adóbérletként) szinte teljes egészében a zsidó szakemberek felségterülete lett. Az 1480-as évek első felében a birodalom összes pénzverdéje az ő kezükön volt, és szintén sokat mondó adat, hogy ez idő tájt az isztambuli pénzverdével kapcsolatban álló kilenc szarraf közül hét volt zsidó.34 A zsidó pénzváltók különleges jelentősége abban állott, hogy a zsidó közösség rajtuk keresztül kapcsolódott össze leginkább az oszmán katonai vezető réteggel. Az ilyen dolgokhoz nem értő oszmán méltóságok ugyanis többnyire maguk mellé vettek egy-egy zsidó pénzváltót, akinek részben az volt a feladata, hogy gazdája anyagi ügyeit intézze, részben az, hogy annak rossz pénzben befolyó jövedelmeit időtálló pénznemekre váltsa át. A zsidó szarrafok számos udvari méltóságnak is hasonló szolgálatokat tettek, s ennek folytán egyre inkább összefonódott a két réteg; olyan vállalkozások alakultak, amelyekbe az oszmán vezetők politikai kapcsolataikkal, a zsidó pénzemberek pedig tudásukkal szálltak be, s így tudtak megszerezni és működtetni olyan adóbérleteket, amelyeket önmagában egyik fél sem lett volna képes megszerezni. Az együttműködés eredményeként fokozatosan nőtt az oszmán irányító apparátus tagjainak érdeklődése a pénzügyi tevékenység iránt (különösen a 16. század má-
