Századok – 1997
Közlemények - Fodor Pál: Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban IV/895
906 FODOR PÁL sodik felétől), s miután jól megszedték és kezdték kiismerni magukat ezen a területen, lassanként tanácsadóik vetélytársaivá váltak. A zsidók sikere és gazdasági térnyerése természetesen más csoportok viszszaszorulásával járt együtt, pénzügyi (főként adóbérlői) tevékenységük pedig komoly hatást gyakorolt az adózók helyzetére. (Ennek ellenére a görög adóbérlőkkel folytatott verseny még sokáig eltartott: csak a 16. század második felében kerekedtek föléjük „végleg" a zsidók.3 5 Az olyan „külhoni" kegyencek, mint Lodovico Gritti politikai és gazdasági karrierje viszont inkább Ibrahim pasa személyéhez és politikai szándékaihoz kötődött, s az ő hatalmának megingásával véget is ért.)36 Az érdekeltek vagy érdekeikben sértettek ezért időnként hangot adtak nemtetszésüknek. Egy datálatlan beadvány szerzője a 15. század második felében arról panaszkodott, hogy miközben a szakképzett muszlim hivatalnokok „megszégyenülten járnak-kelnek élelem és ruházat nélkül", azaz nem találnak állást, addig „a zsidók, akik az iszlám vallás ellenségei, magas szultáni hivatalokban kapnak állásokat, önhittségben és rosszakaratban élnek".3 7 Ásikpasazáde krónikájának (1481) egyik részlete arra vet fényt, hogy az adófizető alattvalók sem örültek a zsidó adóbérlők megjelenésének; Jakub pasáról szólván a történetíró a következőképpen tolmácsolta véleményüket: „oszmán földön ő (ti. Jakub) vezettette be azokat az újításokat, amelyek azelőtt hallatlanok és ismeretlenek voltak. Korábban az uralkodó ügyeit nem bízták zsidókra, mert azt tartották, hogy a zsidó bajt okoz. Mihelyst Jakub, az orvos, vezírré lett, ahány mohó zsidó csak volt, mind beleavatkozott a szultán ügyeibe. Az ő érkezése előtt nem volt szokás adóbérlőket kivégezni."3 8 Több mint véletlen egybeesés, hogy a 15. század második felében találkozunk először a zsidókkal szembeni vérvádakkal (igaz, ezeket a szultáni udvar mindig határozottan visszautasította). Általában is igaz, hogy ezek a megnyilvánulások semmiféle következménnyel nem jártak mindaddig, amíg a központi hatalom egységesen kiállt zsidó alattvalói és alkalmazottai mellett. Érdekes módon ennek a kapcsolatnak még a töretlen fejlődés, a felívelés szakaszában, II. Bajezid (1481-1512) uralkodása idején kellett kiállnia az első szakítópróbát. Zsidó források beszámolói szerint a muszlim jogtudósok befolyása alá került uralkodó bezáratta az 1453 után emelt isztambuli zsinagógákat, és a kormányzat nagy nyomást fejtett ki a zsidókra, hogy áttérésre bírja őket. Ennek esett „áldozatul" a fentebb már említett Jakub pasa, aki pozíciója megőrzése érdekében kénytelen volt iszlamizálni. Hosszabb távon azonban ezek a kísérletek csupán múló közjátéknak bizonyultak, mert Szelim trónralépése után megszűntek a korlátozások, és a zsidók olyan szabadságban élhettek, hogy az még a 15. századit is felülmúlta. A látszat ellenére maga Bajezid és udvara sem lehetett különösebben zsidó-ellenes, hiszen ő volt az, aki józan számítással beengedte országába a nyugatról menekülő szefárdok több tízezres tömegét. Az oszmán történelemben a 16. század első felét, illetve Szülejmán uralkodásának idejét szokás a zsidó aranykornak tekinteni. Egy francia utazó 1547 körül, tehát még Násziék érkezése előtt, úgy tapasztalta, hogy a zsidók „oly mértékben átvették Törökország forgalmát és kereskedelmét, hogy a törökök gazdagsága és jövedelme teljesen a kezükben van. Az adószedéskor a legmagasabb árat teszik a provinciákból befolyó adókra és a hajók után szedett kikötői illetékekre, és más
