Századok – 1997

Közlemények - Fodor Pál: Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban IV/895

OSZMÁN-ZSIDÓ KAPCSOLATOK 897 a török fennhatóság végéig, 1912-ig így is maradt. Érdekesen oszlott meg a „fővárosok" lakossága is: Isztambulban 1477-ben 11%-ot, 1520 és 1530 között 10%-ot, Burszában ugyanebben az időszakban 1,8%-ot, Edirnében 1528-ben 7%-ot tett ki a zsidó lakosság. Később, 1570 körűire Burszában durván meghatszorozódott, Edirnében pedig több mint kétszeresére növekedett a zsidó közösség. Az 1512-30 közötti oszmán összeírások kilenc városban regisztráltak 100-nál több zsidó háztartást (háne), hűszban 21-91 hánét, és számtalan más helyen ennél kisebb csoportokat. A század közepén készült felmérések azt mutatják, hogy mindegyik kategória újabb településekkel bővült, és szembetűnően megemelkedett a közelkeleti városok zsidó népessége.4

A 16. század folyamán határozott zsidó „expanziódnak lehetünk tanúi, amely főként a folyamatosan érkező külső utánpótlásból táplálkozott. Ugyanakkor az oszmán hódítások következtében egy államba került a Mediterráneum zsidóságának java része, egy olyan államba, amely politikai ereje és központi fekvése révén ellenőrizte a korabeli kereskedelmi utak legfontosabb szakaszait. Mindez újabb erőforrásul szolgált valamennyi itt élő zsidó számára. Bár nem rendelkezünk összehasonlításra alkalmas adatokkal, a kérdéssel foglalkozó szakemberek az elmondottak miatt hajlanak arra a feltevésre, hogy a 16. században a világ zsidóságának legnagyobb, vagy még pontosabban: anyagilag és kulturálisan legerősebb közössége az oszmánok fennhatósága alatt élt. Hozzájuk mérhető közösségek csak Lengyelországban és Litvániában léteztek.5 Mivel magyarázható az a különös — legalábbis a korban szokatlan — szívélyesség, amellyel az oszmán vezető réteg az uralma alatt élő zsidókat kezelte, illetve az oda érkezőket fogadta? Az oszmánok magatartását nagy mértékben meghatározta az iszlám hagyomány, a muszlim vallásjog zsidókkal kapcsolatos álláspontja. Az iszlám a hitetleneket két nagy csoportra osztja. Az egyikbe tartoznak azok, akik szentírással rendelkeznek, vagyis kinyilatkoztatáson alapuló monoteista vallást követnek; ők az ún. ahl al-kitab, vagyis „a könyv népe". A Korán a keresztényeket, a zsidókat és a szábeitákat sorolja ebbe a kategóriába. A másik csoportot az ilyen írással nem rendelkezők, vagyis a politeisták alkotják. Az iszlám teológiailag magasabbra értékeli a kereszténységet és a judaizmust, mint más „pogány" vallásokat, mert úgy tekint rájuk, mint az iszlámhoz vezető út állomásaira, az igaz hit kifejletlen formáira. Ezért a muszlim állam egyfajta politikai védelmet nyújt a határai között élő keresztényeknek és zsidóknak; megengedi, hogy gyakorolhassák vallásukat és bizonyos határokig megőrizhessék belső közösségi intézményeiket (autonómiájukat). A muszlim állam „elkötelezettségét" vagy „felelősségét" e vallási kisebbségek iránt az iszlám vallásjog zimmának (oszmán-törökül zimmetnek) nevezi, azt a csoportot pedig, amely e védelemben részesül, ahl al-zimmának (oszmán-törökül: ehl-i zimmet vagy egyszerűen zimmi). A muszlimok uralma alatt álló keresztények és zsidók tehát ahl al-zimmának (zimminek) számítottak, ennélfogva élhettek saját vallásuk szerint, de természetesen nem feltételek nélkül. Ahhoz, hogy a zimmi státust elnyerjék, el kellett ismerniük az iszlám és a muszlimok felsőbbségét, s ennek jeleként meg kellett fizetniük a fejadót (a dzsizjét) és а földadót (a harácsot). De ha teljesítették is e kötelezettségüket, csak másodosztályú állampolgárok lehettek a muszlimokhoz képest. Ez fejeződött ki a következő korlátozásokban: a zimmi köteles volt meg-