Századok – 1997
Közlemények - Fodor Pál: Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban IV/895
898 FODOR PÁL különböztető ruhában járni; nem ülhetett lóra (illetve csak úgy, ahogy a nők) és nem viselhetett fegyvert; templomait nem nagyobbíthatta meg és csak engedéllyel tatarozhatta; tanúskodását csak más zimmivel szemben fogadták el. A zimmi elvben bármilyen foglalkozást űzhetett, de általában nem nézték jó szemmel, ha közfunkciót vállalt vagy ilyennel bízták meg. Ezt — legalábbis al-Muktedir kalifa 908. évi rendelete szerint — csak két területen tartották megengedhetőnek: az orvoslásban és a bankügyletekben.6 A zimmiket illető elvek és a gyakorlat azonban a középkori iszlám történetének legnagyobb részében igen távol esett egymástól. Néhány rövidebb időszaktól eltekintve, amikor egy-egy energikusabb uralkodó vagy a vallási ortodoxia „bekeményített", a korlátozásokat igen lazán tartották be. Általában véve megelégedtek a zimmik alacsonyabbrendűségének érzékeltetésével, és széltében alkalmazták őket a gazdasági élet legkülönbözőbb területein. Minthogy azonban az iszlám a kamatszedésben ugyanúgy korlátokat szabott, mint a kereszténység, a zimmik mégiscsak azokon a pályákon juthattak a legmagasabbra, amelyeket a muszlim közfelfogás eleve nekik tartott fenn: a pénzügyekben és az orvoslásban (az utóbbiban a nagyobb nyelvtudás is biztosított számukra némi előnyt). Az iszlám vallásjog a zimmik között elvben nem tett különbséget, de a két fő csoport: a keresztények és a zsidók megítélése azért mégsem volt teljesen azonos. A kezdeti időkben a keresztények álltak nagyobb becsben, mindenekelőtt azért, mert a zsidóktól eltérően nem szálltak szembe határozottan a prófétával. A későbbiekben viszont a zsidók fokozatosan „kiegyenlítették" ezt a hátrányt, sőt, egyértelműen közelebb kerültek a muszlimokhoz, mint a keresztények. Ebben óriási szerepe volt annak, hogy az iszlám birodalom zsidósága gyors ütemben és mélyen arabizálódott, nyelvében, kultúrájában és mentalitásában rendkívüli mértékben hasonult muszlim környezetéhez. A közeledést az is megkönnyítette, hogy a zsidók és a muszlimok lényegében azonos elveket vallottak vallásról és jogról, s ezeknek a mindennapi életben betöltött szerepéről. Az egyezések olyan alapvető kérdésekben is fennálltak, mint a muszlim jogtudós és a zsidó rabbi törvényértelmező szerepe, a jogi döntvények (a fetva illetve a responzum) használata, a teológia csekély jelentősége, nem is szólva olyan életmódbeli hasonlóságokról, mint a többnejűség (amit az iszlám világ zsidói egészen az újabb korokig gyakoroltak), az étkezési szokások stb. Ez az egyesek által „zsidó-arab"-nak vagy „zsidó-iszlám"-nak nevezett kultúra és a rajta nyugvó „zsidó-arab hagyomány" csak egyik összetevője volt a zsidók iránti rokonszenv megnövekedésének. Hozzájárult ehhez — persze inkább csak közvetett módon — egy külső tényező is, nevezetesen a keresztes háborúk megindulása. A keresztényekkel vívott évszázados harcok kétféleképpen befolyásolták a muszlimok kisebbségekkel kapcsolatos magatartását. Egyfelől erősítették a muszlim társadalom kohézióját és öntudatát, s ezzel önkéntelenül is a vallási különbségek hangsúlyozása felé taszították azt. Aligha véletlen, hogy egyes területeken éppen a 12-13. századtól kezdték szigorúbban betartatni a zimmikre vonatkozó vallásjogi előírásokat. Másfelől az ellenségeskedések megingatták a muszlimok bizalmát, akik kezdték bizonyos gyanakvással szemlélni keresztény alattvalóikat. Mivel a zsidók ebben a küzdelemben általában érintetlenek maradtak, helyzetük a keresztényekéhez képest önmagától megjavult.7
