Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
590 DIÓSZEGI ISTVÁN eredetileg nem is akart reagálni a Werder-táviratban foglalt indiszkrét puhatolózásra, de az orosz kérdést végül is nem hagyhatta válasz nélkül. A német álláspontot a Schweinitz részére október 23-án készült instrukció tartalmazta. A terjedelmes utasításnak az volt a lényege, hogy Németország nem szándékozik magát szerződéses biztosítékok megadásával tartósan lekötni, de Oroszországgal szemben, II. Sándor korábbi magatartását viszonzandó, barátságos magatartást helyez kilátásba. Németország az Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia közötti háborü esetén sem lép ki a semlegességből, de elfogadhatatlannak találja, hogy a két háborüzó fél bármelyikének hatalmi állása megrendüljön.212 Világos és egyértelmű beszéd volt ez, és nem is igényelne további kommentárt, ha német részről később nem ködösítették volna el az egészet. Herbert Bismarck 1879. augusztus 24-én azt írta fivérének, hogy a kancellár már Manteuffelnek utasítást adott, hogy a cárnál puhatolózzék egy véd- és dacszövetség megkötésének lehetőségéről,21 3 és 1880 decemberében Bismarck is azt mondta Szaburovnak, az akkori berlini orosz nagykövetnek, hogy Schweinitz által olyan szövetséget javasolt, hogy Elzász-Lotharingia német birtoklásának garantálása fejében hajlandó „tűzön-vízen át" együttmenni Oroszországgal.214 A témával foglalkozó régebbi német történetírás nem sokban járult hozzá a köd eloszlatásához. Wilhelm Schüßler 1933-ban megjelent tanulmányában Herbert Bismarck levelével bizonyítottnak látta a szövetségi ajánlatot, csupán azt tartotta szükségesnek hangsúlyozni, hogy a tervezett szövetségnek nem volt célja az Osztrák-Magyar Monarchia feláldozása.215 Friedrich Frahm, aki sok tekintetben vitatkozott Schüßlerrel, szintén nem vonta kétségbe, hogy német részről ilyen indítványt tettek, és ügy vélte, hogy az ajánlat azért nem perfektuálódott, mert orosz részről kevésnek találták azt, amit Németország felajánlott.216 Mindezekkel szemben egy negyedszázaddal később Reinhard Wittram kétségbe vonta, hogy Bismarck kész lett volna Oroszország egyoldalú támogatására.217 Reinhard Wittram az idézett helyen azt is megjegyezte, hogy a két Bismarck utólagos tanúságtétele nem sok hitelt érdemel. Persze hogy nem, hiszen 1879 augusztusában I. Vilmost akarták rávenni, hogy járuljon hozzá az oroszellenes kettősszövetség megkötéséhez, 1880 februárjában meg II. Sándor jóindulatát igyekeztek megnyerni a három császár szövetségének újraélesztéséhez, és az 1876 őszén történteket ennek megfelelően színezték át. Wittram tézise abban a tekintetben is helytálló, hogy semmilyen írásos nyoma sincs annak, hogy Manteuffel utasítást kapott volna a Herbert Bismarck által említett szondírozásra. Schweinitz-cel kapcsolatban azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. A pétervári nagykövet leírta 1896-ban kelt memorandumában,218 és emlékirataiban is megerősítette,219 hogy október 11-i varzini tartózkodása alkalmával Bismarck valóban beszélt neki arról, hogy Elzász-Lotharingia birtokának garantálása fejében kész lenne „tűzönvízen át" együtt menni Oroszországgal, és felhatalmazta őt ilyen ajánlat megtételére. Schweinitz azonban az október 23-i instrukcióra utalva azt is megírta, hogy végül olyan írásos utasítást kapott, amely kifejezetten megtiltotta, hogy szerződéses biztosítékot ajánljon fel, és ez lehetetlenné tette számára, hogy határozott kifejezést adjon a Bismarck-féle elgondolásnak.
