Századok – 1997
Közlemények - Erős Vilmos: Szekfű és Mályusz vitája a „Magyar Történet”-ről II/453
462 ERŐS VILMOS Mályusz koncepciójában ellentmondás, hogy a 17. századot tekinti a magyar barokk korának, ugyanakkor szerinte már ekkor jelentkezik a vallási türelem, ami tipikusan felvilágosodáskorabeli jelenség. Ismételten megvédi a 18. századi barokk képét, mondván, hogy Mályusz és a korábbi történetírás értékelésével szemben ez nem a hanyatlás, hanem a nemzeti gyarapodás, az erőgyűjtés időszaka volt. „Mályusz nevezheti — írja Szekfű — megmerevedett, elmeszesedő korszaknak azt, amikor az ország újjáépült, amikor a barokk városok előállottak, a falvak benépesedtek, a rendiség új életre kapott, a török kor népesedési és gazdasági kárait kipótolni kezdték, amikor a magyar politika kezébe vette a régi, másfél évszázad óta elveszett területeket, újra megindult ennek az országnak vérkeringése, s mindez egy tipikusan barokk — tudom és magam állapítottam meg: türelmetlen s emellett kétségtelenül magyar vezetés alatt, amikor ez a belső magyar országvezetés a Lipót alatti abszolutizmus miatt tudvalevőleg teljesen hiányzott."17 Szekfű azután, mintegy Mályusz egész addigi történetírói euvre-jének illusztrálásaként kitér „A reformkor nemzedéké"-re is,1 8 mondván, hogy egyetemi kollégája már ebben az időben is a függetlenségi-köznemesi nézőpontú történetírás képviselője volt, aki — Széchenyivel szemben — a reformkorszak érdemeit a kis, bocskoros nemeseknek tulajdonítja. Reflexiójában még kritikus szavakkal illeti és elsietettnek tartja Mályusznak a karizmatikus királyság-ról szóló tanulmányát1 9 és németnyelvű polgárságtörténetét,2 0 s személyes megjegyzésként sérelmezi, hogy Mályusz az ő könyveit „valami Habsburg-párti, legitimista, jezsuita vitairatnak nézi". Meg kell itt jegyezni, hogy Szekfű ebben az időszakban még két nagyobb „vitairat"-ot készít a „Magyar Történet"-ben kifejtett „átértékelése" védelmében, s mindkettőt — jellemző módon — katolikus folyóiratokban, a Katolikus Szemlében és a Theológiában teszi közzé.21 A vallási türelem kérdésében megismétli tézisét, miszerint a felvilágosodásig egész Európában nem valósult meg az igazi tolerancia, így Erdélyben sem, s ezért ez nem tekinthető a független, demokratikus Magyarország előbástyájának. Nézetét — okfejtése szerint — protestáns egyháztörténészek is alátámasztják, pl. Pokoly József 1907-ben megjelent egyháztörténetében a négy bevett vallás erdélyi bevezetését János Zsigmond gyenge jellemének tulajdonítja. Szekfű az efféle kritikáknak már a kiindulópontját is hibásnak tartja, a Magyar Történetet nem lehet felekezeti szempontból elfogultnak tekinteni. Az erdélyi puritanizmus kérdéséről írt hozzászólása azután már közvetlenül Mályusznak a „Rákóczi kor társadalmáéban kifejtett koncepciójával száll szembe. Itt megerősíti, hogy a 17. századi Magyarországon a vallási türelmetlenség uralkodott s a puritánusok bár a tolerancia elvét képviselték, mozgalmuknak szélesebb bázisa nem volt, elszigetelt maradt. Ugyanez az izoláció jellemző azután a Rákóczi-kor vallásügyi fejlődésére is (a vallási türelem ekkor is puszta eszme maradt), ennek megfelelően a 18. század vallási türelmetlensége nem hanyatlás a 17. század és a Rákóczi korabeli viszonyokhoz képest. Szekfű egyébként még reflexiójának első felében megjegyzi, hogy Mályusz e tanulmánya lényegében túlmegy tulajdonképpeni tárgyán, a Rákóczi-korabeli társadalmi viszonyok megrajzolásán s az egész 17., illetve 18. századi szellemi körképet próbálja felvázolni. Ebben pedig,
