Századok – 1997
Vita - Kristó Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak) I/234
VITA 271 emlékanyag). 4. A hazai archeológia a teljes kárpát-medencei leletanyagot magyarnak minősítve a régészeti hagyatékban fellelhető nyilvánvaló különbségeket szociális tagoltságra és nem etnikai különbözőséggel magyarázta. (Csak zárójelben: Révész bírálatában a honfoglalók régészeti hagyatékát sokszínűnek, mégis homogénnek minősítette. E meghatározás túlságosan elasztikus. Ha az egyneműséget kell igazolni, a homogén jelleget veszik elő, ha a bármiféle rétegezettséget, abban az esetben a sokszínűség kerül előtérbe.) Eszerint a 10. században már kialakult alá-fölérendeltségi viszonyok uralkodtak itt. Ha ez így lenne, akkor az egész 11. században a teljes állami apparátus, a törvények, az egyház kiknek a lesüllyesztésén munkálkodtak, hiszen a régészeti doktrína szerint már a 10. században mindenki megtalálta végső helyét a társadalmi hierarchiában. 5. A hagyományos felfogás a magyarok létszámát az itt élő lakosoknak legalább a duplájára tette. Ezzel szemben Ery Kinga — Révész által indokolatlanul kicsinynek minősített — embertani vizsgálati anyaga alapján arra mutatott rá, hogy „a honfoglalók és az Árpád-kori népesség embertani jellege összességében nem azonos, ebből következően az Árpád-kori népesség jelentős része nem tekinthető a honfoglalók leszármazottainak. Valószínű tehát, hogy az Árpád-kori lakosság egy része már a magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élt".116 6. Miközben a szakirodalom a magyar nagyfejedelmi hatalom fokozatos erősödéséről beszélt az egész 10. század folyamán, amely törés nélkül vezet át Szent István államába, fel kellett figyelnem a fejedelmi tekintély korlátozottságát bizonyító adatokra, továbbá arra, hogy a Szent István-i állam éppen új alapvetésen (német mintára és segítséggel), nem pedig a régi folytatásaként jött létre. Az itt felsorolt hat probléma mindegyike önmagában is eléggé súlyos, együttesen pedig kifejezetten aggasztó, megoldásért, az ellentmondások feloldásáért kiált. Magam a „nomád szindrómá"-ban találtam meg ezt az oldószert, abban, amit a fentebb 1. számmal jelölt ellentmondás tartalmazott. Innen kiindulva próbáltam az ellentmondások fonalát felgöngyölíteni. Azt kellett mérlegelnem, milyen érvek szólnak az írott források egyértelmű tanúsága ellenében amellett, hogy a magyarok mégsem voltak nomádok. Rá kellett jönnöm, emellett tanúskodó, korhoz köthető elemek nincsenek; nem ilyenek a datálatlan vagy nagyon nagy időközökbe beállított régészeti leletek (amelyeket még az etnikum-meghatározás nehézségei is sújtanak), nem ilyenek a magyar nyelv török jövevényszavai, magleletek gyakorlatilag nincsenek, a földműveléssel kapcsolatos szókincsünk legjava idegen eredetű stb. Ha viszont el kellett hinnem az írott forrásoknak (mert történészi iskolázottságomnál fogva nem tehettem másként ennyi kútfő egyértelmű tanúsága alapján), hogy a honfoglaló magyarok nomádok voltak, akkor az ellentmondások nagy része egy csapásra megoldódni látszott. A lovasnomádok kis létszámúak, társadalmuk bár gazdaságilag rétegzett, jogilag egységes (egységesen szabad), kiterjedt mértékben foglalkoztatnak idegen munkaerőt, ők maguk nemcsak „pásztorok", de katonák is, rendszeresen vezettek zsákmányszerző hadjáratokat, képtelenek európai típusú állam létesítésére. E feltevés esetén magyarázatot kapott a 11. század legfontosabb mozzanata; ezen elmélet szerint volt kiket lesüllyeszteni. Ezek a szabadok viszont még sokáig ragaszkodtak szabadabb élet-
