Századok – 1997
Vita - Kristó Gyula: A honfoglalók régészeti hagyatékának keltezéséről. (Rendhagyó válasz bírálóimnak) I/234
250 VITA Az egyik: a honfoglalás utáni évtizedekben a magyarokban páni félelem élt a besenyők iránt. Ennek az érzésnek Bíborbanszületett Konstantin többször is hangot adott a birodalom kormányzásáról szóló művében. „A türkök [= magyarok] nemzetsége szintén nagyon retteg és fél az említett besenyőktől", illetve más helyen a magyarok fejeinek szájába adva a szót: „mi nem kezdünk ki a besenyőkkel, mert nem bírunk velük harcolni, minthogy nagy ország az, nagyszámú nép és gonosz fickók; többé ilyen beszédet ne mondj nekünk, mert nem kedvünkre való az." Megint más helyen: a magyarok az etelközi vereség óta „nem vették fel a harcot a besenyőkkel".4 4 Igaz, 934-ben szövetségben voltak egy katonai akció erejéig besenyők és magyarok4 5 (vagy csak bizonyos magyar törzsek?), de a besenyőktől elszenvedett és a honfoglalásba torkolló súlyos vereség után még hosszú ideig oly nagy félelem élhetett a magyarok körében a besenyőktől, hogy közvetlenül 895 után a magyar nagyfejedelem aligha a besenyők szomszédságában választotta volna ki központját. A másik: a 955. évi augsburgi csatát közvetlenül követő időben — 958-ban megkezdett munkájában — írta a 972-ben meghalt Liudprand: „a magyarok népe a legszentebb és felettébb győzhetetlen [I.] Ottó király hatalmától megrémülve... mukkanni sem mer."4 6 Teljes joggal írta az e fordítást is adó Makk Ferenc: a Lech mezei vereség után „szinte páni félelem fogta el a magyarságot, ami csak a besenyőktől való korábbi rettegéshez volt hasonlítható".4 7 Elképzelhetetlen, hogy egy felelős politikai központ — miközben még arról sem lehetett meggyőződve, hogy a besenyők nem folytatják-e a magyarok üldözését a Kárpát-medencén belül — közvetlenül 895 után ellensége és legyőzője szomszédságában alakítja ki központját, a magyar szállásterület éppen legkeletibb (északkeleti) szélén.4 8 Ennél nagyobb tévedésről már csak akkor tett volna e központ tanúbizonyságot, ha székhelyét röviddel 955 után az ellenséges németek „torkába", Esztergom vidékére helyezte volna át. Révész e két nehézség (a fejedelmi központok megválasztásának két vaskos ellenérve) közül az utóbbit nem is érzékelte, az előbbi súlyát lekicsinyellte. A besenyőktől való félelemről ezt írta: „Mindebből azonban egyáltalán nem vonhatók le mélyreható következtetések. A magyar vezetőket akkoriban lefoglalták sorozatos nyugati hadjárataik, s különösebb érdekük aligha fűződött a besenyőkkel való konfrontációhoz."49 Révésznél fel sem vetődik, hogy az írott forrásadatokat gondosan mérlegelje, illetve hogy a besenyő-magyar viszonyban ne csak a magyar vezetők — egyoldalúan feltételezett — érdekeit hangoztassa. Az, hogy Révész 955-höz mint záródátumhoz kapcsolta a karosi leletegyüttest, még mindig csak a kisebbik baj (bár szerintem már ez önmagában elég vitára okot szolgáltató eljárás, ugyanis az eseményhez kapcsolás puszta lehetőségét nem előzte meg elfogulatlan, minden apró mozzanatra kiterjedő, igen gondos kronológiai vizsgálódás). De itt legalább egy valós történeti esemény szolgál alapként. Sokkal súlyosabb, hogy Révész is „historizál" (méghozzá alap nélkül), azaz igazolatlan történeti feltevéshez igazítja a maga gondolkodását. Ezt írja: „A történeti kutatás — elsősorban Györffy Gy. révén — az elmúlt évek során egyre erőteljesebben hangsúlyozta, hogy a X. század folyamán az Arpád-utódok között többször is konfrontációra kerülhetett sor, melynek elsődleges oka a fejedelmi hatalomért vívott küzdelem volt. E küzdelmek — az utóbbi időben ismertté vált, a magyarok
