Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

VITA 227 (135-137. о.). Hogy ez utóbbit honnan lehet tudni, a szövegből nem derül ki. Adott tehát egy 150-250 000 fős helyi lakosság (többnyire szlávok), és egy felényi, kétharmadnyi magyarság. Utóbbiak közül is azonban 30 000-en török nyelvű kabarok voltak, akiket a magyarok csak a 10. század végére asszimiláltak nyelvileg. A képlet azonban nem ilyen egyszerű. Néhány oldallal később kiderül ugyanis, hogy a magyarokhoz a 830-as években 4 török nyelvű törzs csapódott (144-145. o.), akiknek a létszámát — Gyóni M. után — törzsenként 10 000 főre tehetjük. Minden kommentár nélkül nézzük tehát a végeredményt: adott volt 3(!) magyar nyelvű törzs (gondolom: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat) 30 000 fővel, ehhez csatlakozott 830 körül 40 000 török (Taiján, Jenő, Kér, Keszi), majd 20 év műltán újabb 30 000 török(?!) nyelvű kabar. Ez annyi, mint 30 000 magyar és 70 000 török - a honfoglalás előestéjén. Bejöttek a Kárpát-medencébe, és itt találtak egy 250 000 fős, többnyire szlávul beszélő népességet. Ezzel már 30 000:320 000 főre változik a magyar és nem magyar nyelvűek aránya. Am az igazi meglepetés csak most következik. A kabar, a magyar és a szláv etnikum is külön tömbökben élt, egymással nem keveredett (ld. a fentiekben). Miután csak a magyarok voltak tiszta nomádok (hiszen a kabarokról később kiderül, hogy nomadizálásra alkalmatlan területet szálltak meg, így zömmel mesteremberek, kereskedők, szőlőművesek stb. voltak - 196-203., 224. o.) nyilván elsődlegesen ők vettek részt a kalandozó hadjáratokban, éltek azok hasznából (286., 335-336. o.), de ők is véreztek ki a háborúkban. Nos, ez az ily módon most már 30 000 fő alá csökkent népesség először asszimilálta a 10. század végére a 70 000 fős törökséget (146. o.), majd néhány évszázad alatt a szlávokat (s az időközben beköltöző besenyőket, később német és olasz stb. vendégeket is). Ezt nem én mondom, ezt Kristó Gyula írja. Arra a súlyos kérdésre, hogy miként tudták nemhogy megtartani, de terjeszteni is a nyelvüket, ilyen viszonyok között, mindössze azt a gyengécske érvet kapjuk, hogy a magyar volt a nomád állam vezető etnikuma, így az ő nyelvük lehetett a Kárpát-medencében az érintkezés nyelve. Szinte pironkodva jegyzem meg itt azt az ősrégi tényt: az al-dunai bolgár állam vezető etnikuma a bolgár török volt, de új környezetében számbeli kisebbségbe kerülvén, két évszázad alatt tökéletesen elveszítette atyái nyelvét. Minderre Kristó Gyula egy szót sem veszteget (pedig egyébként igen szívesen él az analógia módszerével). Térjünk vissza a régészeti kutatásokat érintő bírálatokra. A szerző joggal utal arra, hogy elhamarkodott dolog volt a kétélű kardos sírokban Géza és Szt. István azon harcosait látni, akik megszállták a fejedelmi/királyi hatalommal szembeszegülő törzsfők uralmi területének határait. Ugyancsak hiba volt a nagyszentmiklósi kincs magyarnak való minősítése, s az, hogy elrejtését Ajtony leveréséhez kapcsolták. Ezen esetekben a hiba éppen abban rejlik, hogy az illető régészek (Bakay Kornél, ill. László Gyula) nem saját tudományáguk forrásaiból indultak ki, hanem történeti eseményekhez/hipotézisekhez igazították a régészeti leleteket - tehát a történészekhez igazodtak. Aszerint jártak tehát el, amit néhány lappal később maga Kristó is elvár („Révész régészeti adatokkal, megfigyelésekkel próbált történelmet írni anélkül, hogy alaposan figyelembe vette volna a történeti — írott — források közvetlen és közvetett tanúságait." - 177. o.). Hasonló meg-