Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

226 VITA tónak egy régebbi ötlete köszön vissza: Bálint Csanád kandidátusi értekezésének bírálata során a vonatkozó fejezet (A magyarság és az ún. bjelo brdoi kultúra) váltotta ki belőle a legtöbb kritikát. Opponensi véleményében megpendítette egy (egyébként sehonnan sem adatolható) közép-tisza-vidéki szláv népesség létének lehetőségét, melyből kifejlődhetett a bjelo brdo kultúra (Kristó 1978. 127-128.). Az ötletcsíra szárba szökkent, s ím, 1996-ra az egész 10. századi Kárpát-medencét befedő, lombos faóriássá növekedett. S e ponton egy újabb lényeges kérdéshez érkeztünk: a honfoglaló magyarság és a helyben talált (többnyire szláv, vagy elszlávosodott) népesség számarányának kérdéséhez. Az alaptétel itt is adott. Mivel a magyarok nomádok voltak (61-100. o.), eleve nem lehettek köznépi tömegeik sem, amelyek jórészt már megtelepedett, földművelő csoportok lennének (218-220. o.). Ilyenformán viszont jóval kevesebben kellett legyenek a helyben talált népességnél. Ez az oka, hogy a köznépi temetőket bármi áron szláwá kellett nyilvánítani - hiszen ha a magyarság hagyatékát képeznék, az egész szépen felépített elmélet kártyavárként omlana össze. E temetőkről fentebb már kifejtettem a véleményem. Lássuk most a számarányok kérdését. Miután Kristó áttekinti vázlatosan a 9. századi Kárpát-medencéről szóló, jobbára régészeti adatokat (ezúttal is sűrű megrovásban részesítve a régészek többségét), a helyi népesség létszámát 150-250 000 közé teszi. Lényegében megismételve (de el nem ismerve!) Györffy számbecslését (139-145. o.). A baj csupán az, hogy semmiféle adat nem támasztja alá ezt az eszmefuttatást. A Zalavár környéki, kb. 30 km-es sugarú körön belül elhelyezkedő enklávéból nemhogy a Kárpát-medence, de még a Dunántűi népesedési viszonyait sem lehet megítélni. Az avar továbbélés kérdése évszázados vita a magyar régészek között is, egy valami azonban tény: ahhoz, hogy az avarok nagy tömegeivel számoljunk a 9. század végén, ezt előbb szabatosan igazolni kell tudni, a „biztosan" és az „ügy gondolom" típusú érvekkel nem lehet mit kezdeni. A szarvas-kákapusztai pár sírós temető csak egy rendkívül elszegényedett, úgyszólván vegetáló csoport továbbéléséről tanúskodik, de ez az egy szál adat az egész Nagyalföldre bizony édeskevés. A Kárpátok ÉK-i előterében, Szatmárban és a Bodrogközben élő szláv népesség szórthamvas sírjai (Királyhelmec, Karcsa, Zemplénagárd) egyvalamire alkalmasak: Annak megállapítására, hogy élt ott egy, rendkívül szerény anyagi kultúrával rendelkező népesség, de — miután még egyetlen teljesen feltárt temetőjük sincs — létszámukról valójában halvány sejtelmünk sincs. Marad a Kisalföld Dunától északra, Garamtól keletre fekvő része a valóban viszonylag sűrű morva és későavar népességgel. Ilyenkor talán célszerűbb lenne azt mondani: „nem tudom.". Hogy miként lesz ebből nagy tömegű, a köznépi temetők százait létrehozó szláv népesség, az rejtély számomra. Lássuk most a honfoglaló magyarok létszámának alakulását. A kiindulópont itt is a Dzsajháni-féle 20 000 lovas, illetve az az alaptétel, hogy a magyarok nomádok voltak, tehát minden férfi egyúttal katonának is számított. Ezzel a Györffy-féle 1:25-ös szorzószám helyére az 1:6-os szorzó került, ami a 9. század végén kb. 120 000-es népességet (vagy annál is kevesebbet) jelent. De ebből is lejön még 20 000 fő, az etelközi besenyő támadás során elszenvedett veszteség