Századok – 1997

Vita - Révész László: Kristó Gyula könyvéről I/215

VITA 225 ritkán. Ennek oka bizonyára abban is rejlik, hogy megszűnt a kalandozó hadjáratok által korábban biztosított nemesfém-bőség. Önmagában ez azért még nem lehet magyarázat, hiszen a lovat, íjat, tegezt attól még betehették volna a sírba. Be is tették - mondja Kristó Gyula, tehát e temetkezések határát ki kell tolnunk a 11. század végéig (160. o.). Igen ám, de akkor e sírokban meg kellene jelenni az újabb ékszertípusoknak, pénzeknek. Márpedig erre egyetlen „10. századi típusú" sírból sem ismerünk példát. A magyarázat erre is kész, érdemes szó szerint idézni: „Az pedig egyenesen felfoghatatlan számomra, hogy a 11. század elején ezeknek a — feltehetően régi vágású — előkelőknek miért kellett volna együtt temetkezniük ellenfelük, Szent István pénzével." (159. o.) Nos, alighanem Koppány, Ajtony vagy Gyula nagyapja sem azért varrta a ruhájára, lószerszámára Madarász Henrik vagy I. Berengar érméit, mert lelkileg valami különleges módon közel álló kapcsolat fűzte volna őket ezen uralkodókhoz. Ami pedig a többi ékszertípust illeti: komolyan kellene gondolnunk azt, hogy adott esetben ugyan szívesen felhasználták a karoling-normann kengyelt, a bizánci oroszlános csatot vagy a morva gombikot, de az S-végű hajkarikával és a kígyófejes karpereccel szemben valami engesztelhetetlen gyűlölet fogta el őket? Hasonló a helyzet köznépi temetőinkben is, csak ott fordítva: ezek nagy részének kezdési időpontját sokan még ma is minden esetben a 960/70-es évekre teszik, azon az alapon, hogy „nincs bennük bizonyosan az első generációhoz" köthető, a 10. század elejére keltezhető tárgy, vagy (Mesterházy Károlyra hivatkozva) palmettadíszes ötvösmunka. Nos, a mondat első felében foglaltak nem állják meg a helyüket: huzal- vagy pántkarperecek, nyitott hajkarikák, huzalgyűrűk, olykor köves gyűrűk is stb. előfordulnak a 10. század első felére keltezett gazdag és szerényebb mellékletű temetőkben egyaránt (Kenézlő, Bezdéd, Karos - de ugyanakkor Kálón is, Püspökladányban, Halimbán, Csekejen stb.). Alighanem meg kell fordítanunk a tételt: ha nincsenek olyan tárgyak egy lelőhelyen, amelyek alapján biztos a temető későbbi nyitása, de vannak olyanok, amelyek előfordulnak legkorábbi emlékeink között, akkor feltételezhető a 10. század eleji kezdet. Azt pedig ezúttal én nem értem, hogy miért kellene szerény anyagi helyzetű emberek birtokában nagy értékű, művészi ötvösmunkákat keresnünk? Térjünk rá most arra a kérdésre, hogy mi a helyzet a köznépi (vagy Bjelo-Brdo kultúra) magyarrá „minősítése" után a szlávság emlékanyagával? Elöljáróban meg kell jegyeznem: a probléma ezúttal valós, a köznépi emlékanyagnak kétségkívül van bizonyos uniformizáló jellege, s ezen belül valóban rendkívül nehéz — jelenleg majdnem lehetetlen — különböző etnikumú csoportokat kimutatni. Ennek azonban legfeljebb a perifériákon lehet jelentősége, hiszen a temetőtípusok — mint fentebb már említettam rá — elterjedése mindenütt a magyar nyelvhatáron belül marad. A peremterületeken (Köttlach-kultúra, a Morva folyótól nyugatra eső terület, Karintia), de még Zalavár környékén is (Vándor 1996. 144.) a szlávság háborítatlanul élte tovább a maga életét a 10. század közepéigvégéig, megőrizve hagyományait. Önkéntelenül is adódik a kérdés: melyek voltak azok a nagy szláv tömegek a Kárpát-medence központi területein, amelyek most hirtelen láthatatlanná váltak? Tudomásom szerint ugyanis ilyenekről sem a régészeti leletek, sem a történeti források nem beszélnek. Azt gyanítom, itt Kris-