Századok – 1997
Vita - Takács Miklós: A 10. századi magyar szláv viszonyról és a honfoglaló magyarok életmódjáról. (Néhány megjegyzés Kristó Gyula: A magyar állam megszületése című könyvéről.) I/168
172 VITA egészít Niederhauser Emil nagyszabású történelmi tablója37 a különböző szláv népek újkori történetírásáról. Kristó Gyula e két mű közül csak Bálint Csanád elemzésére támaszkodott, Niederhauser Emil munkája a recenzált könyvben sajnos nem szerepel (talán a hosszú nyomdai átfutás miatt?). E hiány annál is inkább sajnálatos, mert a „szláv kérdést" nem lehet pontosan megismerni a historiográfiai vonatkozások átlátása nélkül. Ugyanis csak e viszonylat ismerete által érthető meg az állásfoglalások, sőt az indulatok egy része is. így a recenzensnek is a kutatástörténeti utalások szerepeltetésével kell ellenérveit kifejtenie. A 9-10. századi magyar-szláv viszonyt igen sok megközelítésben sikerült már tárgyalni, az állásfoglalások azonban ennek ellenére is szinte mind besorolhatók két alapkategóriába. Ezek: a) a honfoglaló magyarság egy kis nomád nép volt, amely Kárpát-medencei, új hazájának minden (vagy majdnem minden) pontján szláv népességet talált, amelyet uralma alá vetett, vele szemben kisebbségbe kerülve. A magyarok azonban csekélyebb lélekszámuk ellenére is asszimilálni tudták a többségi szláv lakosságot. Jelentős eltérések mutatkoznak a folyamatban részt vevő etnikumok műveltségi szintjének megítélésében, valamint abban is, hogy a szlávok asszimilációja erőszakosan történt-e. (Az egyes állásfoglalások mögött általában jól kitapintható az illető kutató nemzeti hovatartozása.) b) A honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében szláv nyelvű népcsoportokat is találtak, elsősorban a síkvidéki nagy tájakat övező domb- és hegyvidékeken. E szlávokat meghódították, de az eltérő gazdálkodási módok miatt az első időkben csak aránylag ritkán kerülhetett sor „együttélésre", pontosabban egyazon településen belüli lakásra. A szlávok asszimilációja nem vitatható, bár mértéke területenként változott. Nagyobb arányú lehetett pl. a Dunántúl középső és déli harmadában, vagy a szláv-magyar érintkezési övezetekben, azaz a síkságok és a hegyvidékek határán. A honfoglaló magyaroknak már a Kárpátok hágóinak átlépése előtt is volt némi földművelésük, így a szláv népek agrártechnikai ismeretei csak kiegészítették a korábbi ismeretanyagot. A fentebb csak röviden vázolt tézisek rávilágítanak azon — fentebb már említett — tényre, hogy a magyar-szláv viszony értékelése szorosan összefügg e két nép lélekszámának, illetve a honfoglaló magyarok életmódjának a rekonstrukciójával. Továbbá, a szakirodalom futólagos áttekintése is bárkit meggyőzhet arról, hogy az a) pontban vázolt nézetrendszernek jóval több híve akadt, különösen a nemzetközi kutatásban. Első megfogalmazásaira már legalább az újkor hajnalán sor került.3 8 E nézetrendszert vallotta a 19. századi, nemzeti-romantikus cseh történetírás „atyja" Frantisek Palacky3 9 is, akinek érveit nemcsak a szlovák, hanem bizonyos mértékig még a horvát és a szerb történetírók is átvették - bár ez utóbbi két nép litterátusai körében a fenti tétel már Palacky előtt is ismert volt.4 0 Érzelmi úton is értelmezhető felhangjai miatt e tétel a történeti Magyarországon élő szláv nemzetiségek önazonosságának4 1 és propagandájának4 2 fontos elemévé is vált. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról sem, hogy az első pontban összefoglalt elméletet — a magyarok és szlávok műveltségi szintjét ellentétes előjellel ábrázolva — magáénak vallotta a magyar történészek és régészek többsége is, nemcsak a millenáris időkben, hanem legalább az 1930-as évekig.4 3 A b) pont
