Századok – 1997
Vita - Takács Miklós: A 10. századi magyar szláv viszonyról és a honfoglaló magyarok életmódjáról. (Néhány megjegyzés Kristó Gyula: A magyar állam megszületése című könyvéről.) I/168
VITA 173 alatt összefoglalt vélekedés ui. csak közvetlenül az I. világháború előtt bukkant fel Magyarországon, először igen óvatos formában. Kialakulásában talán az játszotta a legfontosabb szerepet, hogy több új felfedezés is szólt a 9-10. századi magyarok „klasszikus" nomadizmusa ellen.4 4 (Ezen érvek bővebb kifejtését lásd alább, az életmód-fejezetben). A szláv-magyar viszony újszerű értékelésében a magyarországi néprajzkutatók és a nyelvészek, köztük a turkológusok mellett a szlavisták jártak az élen a két világháború közötti időszakban. így Gombocz Zoltán szófejtései4 5 mellett a Kniezsa István által megrajzolt 11. századi etnikai térkép és a hozzá fűzött magyarázatok4 6 formálták át leginkább a tudományos közvéleményt. Súlyos hiba lenne azonban a két világháború közötti kutatástörténetet oly módon bemutatni, mintha a félnomád-koncepciót a kérdést vizsgáló összes szakember elfogadta volna. Több néprajzkutató és nyelvész: így pl. Cs. Sebestyén Károly4 7 vagy Moór Elemér4 8 is heves támadást intézett az új felfogás ellen. Mivel a 9-10. századi magyarság „tiszta" nomadizmusának és a szlávok kultúraformáló szerepének védelmezői szegedi illetőségű kutatók voltak, e vita (is) egy kellemetlen, a szegedi és a budapesti történészek közti ellentét mellékízét kapta.4 9 Szlavisztikai szempontból e két kutató közül természetesen Moór Elemér elemzésének volt nagyobb jelentősége. Különösen annak fényében, hogy ő haláláig kitartott 1933-as vitacikkének állásfoglalása mellett, amely szerint a honfoglaló magyarok vagy a szlávokkal építtették fel házaikat, vagy egyszerűen beköltöztek azok hajlékaiba.5 0 A recenzens szerint azonban nem érdemes e kutató következtetéseire támaszkodni, munkáinak számos értékes és/vagy elgondolkodtató részmegállapítása ellenére sem. Moór Elemér ui. — imponáló tárgyi tudása ellenére — élete végéig ragaszkodott a Kárpát-medencei szlávok kultúraformáló szerepének a túlértékeléséhez,5 1 és ennek érdekében hagyott figyelmen kívül alapvető tényeket.52 Azaz, nyugodt szívvel kimondható: szlavisztikai kérdésekben ajánlatosabb Kniezsa István műveire hagyatkozni (még ha róla Kristó Gyula e könyvében többször is nyilatkozik enyhe rosszallással.)5 3 Számos más történeti kérdéshez hasonlóan a koraközépkori magyar-szláv viszony vizsgálatában is törést jelentettek az 1948 utáni évek. A 10-11. századi magyar-szláv viszonyt ui. egyértelműen aktuálpolitikai megfontolások alapján magyarázta félre a Rákosi-korszak hivatalos történetírása. Molnár Erik,5 4 és más, a „szovjethúség" bűvkörében élő szerzők, ui. olyan civilizatórikus szerepet igyekeztek tulajdonítani a „békés, földművelő" szlávoknak, amelyet semmilyen forrással sem lehet alátámasztani.5 5 A szlávok szerepének minél erősebb kidomborítása érdekében pedig a honfoglaló magyarok anyagi és szellemi kultúráját is megpróbálták minél alacsonyabb szintre „lerontani". (Ez utóbbi állítás alátámasztására egyetlen apró adat: Molnár Erik a szlávok kultúrateremtő szerepének részeként hivatkozott többek között a magyar „paprika" főnév szláv eredetére.56 Anélkül, hogy felfigyelt volna e fűszernövény amerikai származására). Az egyensűly csak lassan állt helyre: előbb 1955 táján, majd ismét a '60-as évek közepén. A reálisabb szemlélet újbóli elterjesztésében nagy szerepet játszott a fentebb említett Kniezsa Istvánon5 7 túl a népvándorlás korát kutató régészek új nemzedéke5 8 is. Kristó Gyula ezen újabb elemzések eredményeit igyekszik megkérdőjelezni. Álláspontja azonos maradt 1977 óta, amikor Bálint Csanád kandi-
