Századok – 1997
Közlemények - A. Sajti Enikő: A jugoszláviai magyarok gazdasági; kulturális helyzete 1918–1941 VI/1355
1356 A. SAJTI ENIKŐ került. Ehhez nem csupán a gazdasági recesszió, a nacionalizálás, de az is hozzájárult, hogy a demarkációs vonal, illetve a határ elszakította őket eredeti, budapesti és bécsi kapcsolataiktól. A községi hitelszövetkezetek, amelyekből 150 működött a Bácska, Bánát és Baranya területén, kezdetben a magyar kézben maradt Torontálmegyei Központi Hitelszövetkezethez (TKH) csatlakoztak. Ez úgy vált lehetségessé, hogy egy politikai döntés értelmében az Országos Kereskedelmi és Hitelbank felhatalmazta a TKH-t követeléseinek behajtására, s bár ez nem járt a várt eredménnyel, a 20-as években mégis sikerült 80 régi magyar hitelszövetkezetet megmenteni. Ennek ellenére a hitelszövetkezetek pénzügyi nehézségeit, ellentétben a bánáti német hitelszövetkezetekkel, nem sikerült tartósan megoldani.4 A pénzügyi helyzet konszolidációjához szükséges 30 millió dinár „életmentő" segítséget a magyar kormány, az ország súlyos pénzügyi nehézségei miatt a 20-as évek végéig már nem tudta biztosítani, s 1930-ban teljesen megszüntette a magyar hitelszövetkezetek támogatását.5 A hitelélet nehézségei nem kizárólag kisebbségspecifikus kérdés volt Jugoszláviában. Különösen a válság időszakában hallatlanul megugrottak a banki kamatok, drasztikusan beszűkültek a hitelfelvétel lehetőségei, az uzsorakamat az egekig szökkent. Az SzHSz állam — a háború idején tett ígéretének megfelelően — már 1919 elején, tehát még a terület államjogi helyzetét tisztázó döntések előtt megkezdte az agrárreform végrehajtását. Sándor régens 1919. január 6-i kiáltványa alapján, amelyben az agrárkérdés „igazságos" megoldását és a jobbágyság maradványainak megszüntetését, valamint a nagybirtokok felszámolását ígérte, február 25-27-én közzétették az agrárreformot előkészítő rendelkezéseket. De már e rendelkezések előtt a hadsereg számos helyen megkezdte a katolikus egyház birtokainak lefoglalását, zár alá helyezték Habsburg Frigyes főherceg baranyai, 110 ezer hektáros bellyei birtokát, a rajta lévő cukorgyárral együtt, s a magyarországi bankok és egyéb társaságok tulajdonában lévő földek is hasonló sorsra jutottak.6 Az alapvetően az ország mezőgazdasági struktúrájának egységesítését szolgáló agrárreform a szerbiai kisparaszti birtokstruktúrát igyekezett az egész ország területére kiterjeszteni, de már kezdettől fogva erős nacionalista tendenciákat is hordozott. Annak ellenére, hogy maguk a rendelkezések kifejezetten kisebbségellenes klauzulákat nem tartalmaztak. De miután csak állampolgársággal rendelkezők juthattak földhöz, az optálás lehetősége miatt a magyarok kezdetben eleve kiestek az érintettek köréből. A Bácska és a Bánát birtokviszonyaira sajátos kettősség volt jellemző: egyrészt a magyar, illetve a Bánátban a magyar és a német nagybirtok dominanciája, illetve mindkét területen a magyar földnélküliek magas aránya a földdel nem rendelkezők körében. Az eredeti rendelet általában a 200 kat. h. feletti nagybirtokra vonatkozott, de a helyi körülményektől függően lehetővé tette a 100-500 kat. holdig terjedő nagybirtok kisajátítását is. Eszerint kezdetben a Bácskában a reform hatálya alá esett 410 nagybirtok, ennek 42,55%-a községi birtok volt, 39,86%-a magántulajdonban volt, 8,3%-a pedig az egyházaké volt. A többi birtokot, 4—1%-os arányban a magyar állam, a városok és a földközösségek, a bankok és alapítványok birtokolták. Az agrárreform hatálya alá eső magánbirtokok területének 48,62%-a volt magyar birtokosok kezén, 21,67%-t németek, 8,39%-ot szerbek, 7,76%-ot zsidók, a többit olaszok (6,87%), horvátok (6,63%) és románok (0,06%) birtokolták.7 Gazdasági megfontolások miatt azonban 1919 júliusában rendeletet hoztak a nagybirtok elidegenítése és megterhelése
