Századok – 1997
Közlemények - Jemnitz János: James Keir Hardie. Politikai életrajz VI/1305
1308 JEMNITZ JÁNOS - „a nagy nyugtalanság évei". Ebben a korszakban a Munkáspárt és a liberálisok csendes együttműködése a fenti okoknál fogva nem szakadt meg teljesen, de alaposan meggyengült. A Munkáspárt egyre élesebben bírálta a liberálisoknak mind a bel-, mind a külpolitikáját. S a legerőteljesebb kritikusok között ismét ott találjuk Hardie-t is. A gyermekkor és ifjúság Hardie azok közé tartozott, akiknek gyermekkorát a kortársak és az utókor elrettentő példaként emlegetik, s akikről megdöbbentő kordokumentumok maradtak ránk. Eletüket később nagy realista írók örökítették meg, és őróluk vált szállóigévé a mondás: emberek, „akiknek nem volt gyermekkoruk". Keir Hardie szegény családban született 1856. augusztus 15-én, „természetes" gyerekként Glasgow-környékén. Apja, William Aitken, skót bányász volt, aki nem ismerte el a gyereket sajátjának, így az anya, Mary Keir azt saját apjáról nevezte el James Keirnek. Mary Keir ebben az időben tanyasi szolgálóként dolgozott, majd alig egy esztendővel később férjhez ment David Hardie hajóácshoz. Az apa — ha volt munkája — rendszerint a tengert járta, s ha hazajött, többnyire kedves, megértő volt a hat fiú és két leánygyermekhez. Am mikor italhoz jutott, sokszor goromba szavakkal illette a „nem saját" gyermekét. Az érzékeny James Keir Hardie emiatt sokat szenvedett, s alighanem ezek az emlékek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy egész életében gyűlölte a szeszesitalt. Később a hajóácsot baleset érte, munkaképtelenné vált, s a gyermek Hardie-nak az iskolapad mellől kellett munkába állnia. Kifutófiú lett, s a 8 éves gyerek keresetéből élt az apa, anya és ekkor még két testvére is. Minthogy iskolai tanulmányait abba kellett hagynia, esténként, munka után anyja tanítgatta az írás-olvasás művészetére. Ezeket az „idillikus" éveket váratlan esemény dúlta fel. Tízéves, amikor 1866 karácsony táján a pék, akinél dolgozott, miután másodízben 15 percet késett a reggeli munkába állásnál, egyszerűen kidobta, meg sem hallgatta a bőrig ázott, mezítláb és éhesen érkező kisfiút, sőt, hogy tanulságos és példás büntetését ne felejtse, egész heti munkabérét megvonta tőle. A késés oka egyébként az volt, hogy a kisfiú terhes anyja éppen betegeskedett, s a tíz éves „felnőttnek" kellett kis öccsét ellátnia. így — miként azt ő maga később leírta — éhesen érkezett vissza otthonába, ahol egy falat ennivaló, egy penny s egy darab szén sem volt, aminél megmelegedhettek volna. A csapásoktól azonban végül ezúttal is megmenekültek - bár ezek az élmények ugyancsak élénken bevésődtek a gyermek emlékezetébe, olyannyira, hogy évtizedekkel később is pontosan számolt be a „lecke tanulságairól".5 Előbb az apa jutott munkához, majd 1867 januárjában a fiú kapott átmeneti munkát. Ahányában előbb a szellőzőberendezések ablakait nyitogatta, majd a csilléket húzó pónilovat hajtotta, gondozta. Itt élte át tizenkét éves korában élete első bányaszerencsétlenségét: a bejárat leszakadt, s csak a felszínen maradtak és a lakosság összetartása mentette meg a bentrekedteket. A tizenkét éves fiú emlékezetében nemcsak a katasztrófa mozzanatai maradtak meg, hanem az is, hogy a bányászok közül ki hogyan nézett szembe a veszéllyel, s hogy voltak olyanok, akik nem veszítették el a fejüket. Ezekről az évekről ő maga évek múltán így írt: „Néhány éven át, mint fiatal fiú, a téli hónapokban alig láttam nappali fényt. Reggel hatkor már lent voltunk a
