Századok – 1997
Tanulmányok - Gyáni Gábor: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban VI/1265
A KÖZÉPOSZTÁLY TÁRSADALOMTÖRTÉNETE A HORTHY-KORBAN 1283 A „polgári" középosztály körén belül idővel mind nagyobb lett az alkalmazotti, tehát függő helyzetű réteg, vagyis a magántisztviselők súlya. Az iparvállalatok, a kereskedelmi cégek, valamint a bankok és biztosítóintézetek nem fizikai munkát végző, lényegében fehérgalléros alkalmazottai ugyanakkor igen későn és időben hosszan elhúzódva fejlődtek külön foglalkozási-társadalmi csoporttá. Bár statisztikai számbevételük, ennek megfelelő önálló kategóriába sorolásuk megelőlegezte társadalmi kiválasztódásukat, az azt szentesítő jogi intézményesülés és a saját identitás létrejötte azonban még a két háború között sem zárult le végérvényesen.8 3 Ezért ingadoztak olykor a kortárs elemzők is azt illetően, hogy a magántisztviselőket a középosztályba vagy inkább a munkássághoz számítsák-e. Az 1890-es évektől folytonos a törekvés a magánalkalmazottak részéről, hogy biztosítsák a maguk számára a tisztviselői, vagyis a középosztályi státust. Ennek volt előfeltétele, hogy a magántisztviselői munka ne minősüljön többé bérmunkának. Ha a dualizmus kori ipartörvény még nem is, az 1922-es iparnovella már külön említi a „túlnyomórészt szellemi természetű kereskedelmi vagy műszaki irányítói vagy ellenőrző tevékenységet kifejtő" alkalmazottakat, a magántisztviselőket. Am, hogy ki mindenki lehet a jogilag definiált csoport tagja, továbbra sem teljesen egyértelmű. Egyedi esettel kapcsolatban született kúriai döntés mutatja, hogy az iparvállalatnak minősülő szállodai (és vendéglői) üzletvezető például nem minősült a korban magántisztviselőnek. A „személyzet által igazgatónak nevezett" állás betöltője ugyanis, szólt az indoklás, nem végez kifejezetten szellemi munkát, hiszen „a könyvvezetésbe be nem folyt s leveleket nem írt".84 Jóllehet a magánalkalmazottak tisztviselő státusát kategorikusan kinyilvánító szolgálati pragmatika korszakunk végéig sem készült el, a biztosítási törvények keretében azért megvalósult jogi elismerésük. Elsőként a magántisztviselők nyugdíjjogosultságáról intézkedő 1926. évi XVI. tc., majd a kötelező biztosításukat emellett a rokkantság, az özvegység és árvaság esetére is kiterjesztő 1928. évi XL. tc. szentesítette jogi értelemben a réteg létezését. A piac kötelékében foglalkoztatott s mind állandóbb élethivatássá váló,, jó polgári rétegként" számon tartott magántisztviselő társadalom — számát tekintve —- kevesebb mint fél évszázad alatt nőtt terebélyessé. 1930-ban a magántisztviselők létszáma 110 ezer körül alakult, az évtized végén 200 ezer táján járt, vagyis eltartottakkal együtt már a korszak derekán is negyedmillió, annak vége felé legalább 350 ezer fő alkotta a magántisztviselők társadalmát. A növekedés ütemét jelzi, hogy 1890 és 1930 között megháromszorozódott, a fővárosban pedig meghétszereződött a számuk.85 A magántisztviselők elsőrendűen az ipari (műszaki) irodai alkalmazottak létszámbeli gyarapodásának köszönhették a szakma eltömegesedését. Ami viszont a nagyvállalatok Trianon utáni megnövekedett súlyának és nem kevésbé a vállalati menedzsment fokozottabb szerepének volt egyenes következménye. A tendenciát egyedi példán is érzékeltethetjük. Az 1862-ben családi vállalkozásként alapított, 1920-ban részvénytársasággá átszervezett Oetl-féle vasgyárban például a húszas és még a harmincas években is 300 körüli állandó alkalmazotti létszám mellett legföljebb 10-12 tisztviselőt foglalkoztattak (3-5%), ám 1938 után rendszerint már 40-54 az irodai dolgozók száma, ami az akkori 450-650 közti alkalmazotti létszám 6,5-8,5%ának felelt meg.8 6 Végeredményben a magántisztviselők valamivel kevesebb mint a
