Századok – 1997
Tanulmányok - Gyáni Gábor: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban VI/1265
1282 GYÁNI GÁBOR közelebbről ismeretlen, ám feltétlenül kisebb hányadának és a legalább 6-20 alkalrnazottas kis- és középüzemeknek a tulajdonosai között keressük a középosztály tagjait. Budapesten 1930-ban közel 3 ezer, öt év múlva 3723 olyan vállalat akadt, ahol az alkalmazottak száma 6 és 20 között volt, országosan pedig 10 341 ilyen üzemről szól a statisztika (melynek egyharmada budapesti).7 7 Aligha férhet hozzá kétség, hogy éppen a fővárosi kis- és középüzemek tulajdonosai (és bérlői) körében a leggyakoribbak az iparos középpolgárok, az ipari középvállalkozók. Közvetve ezt támasztja alá az is, hogy amíg országosan ezekre az ipartelepekre 5,5, a fővárosban viszont nyolc alkalmazott esett. Holott még a budapesti iparosok között is jóval gyakoribbak a kisegzisztenciák, mint a középpolgárok. Az adózást tekintve jutott a kortárs arra a következtetésre, miszerint „a budapesti iparosok jelentősen több mint a felének rosszul ment az üzeme 1927-ben, hiszen maximálisan 300 pengő lett volna az a forgalom, melyet le tudott bonyolítani az iparos havonként, s mennyi maradt neki ebből tiszta haszonként?"78 A kifejezetten középosztálybeli iparos családfők száma 1930-ban és az évtized derekán 10 ezer, legföljebb 15 ezer (és ez családtagokkal együtt is csak néhány tízezer) főben határozható meg. Adatok hiányában nem kísérhetjük figyelemmel a létszám alakulását az iparos egzisztenciákat sújtó gazdasági válság évei után. Az viszont feltételezhető, hogy az évtized végétől a korábbiaknál jóval többen lépték át a kispolgárságot a középpolgároktól elválasztó anyagi, életszínvonalbeli határvonalat. Debreceni iparosokkal kapcsolatos becslések szerint 1940-ben egy iparűzőnek 6-7 ezer pengő tiszta jövedelme volt, bár az iparosoknak csak a harmada tett szert profitra. Ugyanakkor az ipari középvállalkozók helybéli elitjének egyes tagjai akár 50 ezer pengős vagyont is hagyhattak örökösükre.7 9 Ilyen vagyoni jólét biztosítása azonban csak bizonyos elit szakmákban volt lehetséges; vidéki városokban többnyire a hentes-mészáros, az építőmester, a vendéglős-szállodás vagy a szállítási ipar egyes képviselői léptek át a középosztályba. Budapesten e szakmák mellet a sütőipar, a férfiszabóipar, a nyomdaipar, a bőripar középvállalkozói, valamint a rézöntők és bádogosok képviselői kvalifikálták magukat nagyobb számban a középpolgárságba. Az iparosokat és kivált az elit szakmákat szoros, bár a kereskedőknél tapasztaltnál gyengébb szálak fűzték a zsidósághoz. E szerint tíz iparosból legalább három volt zsidó származásű a korszak nagyobb részében. Feltételezhető, hogy zsidó iparűzők az átlagosnál is nagyobb arányban képviseltették magukat a középvállalkozók körén belül. Már a kortársak észlelték, hogy a tőkeigényesebb, a költségesebb műhelyberendezést, egyáltalán a jobb üzlethelyiséget kívánó kis- és középüzemek tulajdonosai sűrűbben verbuválódtak zsidókból, mint az iparosok általában (nyomdaipar, aranyezüstművesség, óraipar, női divatáru ipar tartozott ebbe a körbe).8 0 Az ipari kis- és középvállalkozás, talán alacsonyabb presztízse folytán, meglepő zártságával tűnik ki. Egy 1928-ban a fővárosi iparosok mintegy háromnegyedét érintő statisztika szerint közel fele részük származott iparosmester családjából és kétharmaduk apja volt önálló kereskedő, de főleg iparos.8 1 Ok azonban a legritkább esetben jutottak be a középosztály sorába, melyre legföljebb a fővárosi és a nagyobb vidéki városok iparos dinasztiáinak meghatározott szakmákban tevékenykedő leszármazottai törekedhettek a siker valamelyes reményében.
