Századok – 1997
Tanulmányok - Gyáni Gábor: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban VI/1265
1278 GYÁNI GÁBOR A köztisztviselők és a szakszerűség kapcsolatát közvetlenül érinti, hogy mindazokban a rétegekben, ahol a mobilitás fő célpontjává egyre inkább a köztisztviselői állások lettek, a gyerekek iskoláztatása komoly stratégiai jelentőségre tett szert: „mind a középosztály, mind a kispolgárság taníttatni akarta gyermekét. Ez a közös jellemző olyan erővel hatott, hogy mindkét részről szinte erejüket meghaladó mértékben voltak készek áldozatot hozni."5 7 Amit egyik oldalon a középosztályi helyzet megőrzésére való görcsös törekvés, a másik oldalon a középosztály soraiba történő mielőbbi felemelkedés motivált kellőképpen. Az ilyen irányú „beruházás" népszerűségét jól tükrözi a közép- és részben a felsőfokú képzés kétségtelen tömegesedése a korban. Amíg 1910-ben az ország Trianon utáni szűkebb területén a megfelelő korú fiúnépesség 4,5%-a, addig 1930-ban ennek a duplája, 9,1% járt nálunk középiskolába és az érettségizettek 60-70%-a tanult tovább.5 8 Megnőtt tehát az igazolt iskolai végzettség társadalmi értéke, vele együtt kiéleződött a verseny a korlátozott iskolázási lehetőségek megszerzéséért. Nem pusztán a fokozódó konkurenciaharc, de a középosztályi családok intézményes iskoláztatási privilégiumainak a folyamatos elsorvadása (a középiskolai felvételi vizsga eltörlése 1924-ben, a köztisztviselők tandíjkedvezményének a megszüntetése 1933-ban, vagy a köztisztviselői ösztöndíjak lassú kimúlása 1927-et követően),59 mind olyan tény, amely csökkenti a csak látszólagos tisztviselői szakszerűsödés tézisének a hitelét. Hogy milyen kiélezett harc dúlt egyes, főként a középosztályba kerülést biztosan garantáló iskolai helyekért, valamint, hogy ebben a küzdelemben mennyire nem (csak) öröklött űri „társadalmi adottságok" számítottak, arra nézve álljon itt példaként a következő eset. Úri, sőt kimondottan dzsentri családból származott a félárva Thassy Jenő, akinek katonai reáliskolába való felvételi kérelmét, az ilyen ügyekben dönteni hivatott személy, a miniszterelnök (!), maga Gömbös Gyula kereken elutasította. A hadiárva, személyében történelmi családokat fémjelző és vitézi címmel is felruházott fiatalembert, hathatós személyes közbenjárásra, végül a kormányzó, Horthy Miklós segítette hozzá, hogy bekerülhessen a kadétiskolába és tisztjelöltté válhasson. A tiszti utánpótlásnak ezt a közvetlenül irányított szelekcióját, a példa bizonyítja, az 1930-as években, ahogy Weis kifejezte, már nem egyedül a gentry-összeköttetések, a velük járó automatizmusok, hanem,,egyéb rokoni, baráti és politikai páltkapcsolatok' ' szabták meg. Hiszen a szóban forgó és az egész Nemzeti Kaszinót foglalkoztató ügyet is olyképpen értékelték a korban, hogy „a kormányzó döntését Bethlen-győzelemként könyvelték el...", vagyis politikai jelentést tulajdonítottak neki.60 Az úri rend, a keresztény középosztály és a köztisztviselői kar minden további nélkül aligha tekinthetők tehát pusztán szinonimáknak. Nemcsak azért nem, mert — mint láttuk — a köztisztviselők jelentős hányada eleve nem is tartozott a középosztályhoz; vagy mert a közhivatal sem csak puszta úri hivatás, hanem sokak számára igazolhatóan tényleges értelmiségi életpálya. De az sem mellékes végül, hogy az űri rend külső megnyilvánulásaként értékelt cím- és rangkórság, a megszólítások szabályozott rendje egyáltalán nem korlátozódott csupán a közhivatalokra.6 1 Az úriemberek és a nem úriemberek vüága, ha csak a közéleti címek és rangok használatát nézzük, végeredményben a fizikai és a nem fizikai munkából élők között vált szét egymástól. Az előbbieknek legföljebb a „kend", a „maga" megszólítás járt, ám az
