Századok – 1997
Tanulmányok - Gyáni Gábor: A középosztály társadalomtörténete a Horthy-korban VI/1265
A KÖZÉPOSZTÁLY TÁRSADALOMTÖRTÉNETE A HORTHY-KORBAN 1271 polgárinak tartott fogyasztási nívó és kultúra gyakorlásától, akkor a köztisztviselő annyi mint középosztálybeli tézis aligha igazolható maradéktalanul. Az egész kérdés sarokpontja, hogy mit ér valójában a köztisztviselői jövedelem. Minden ezzel kapcsolatos korabeli statisztika azt támasztja alá, hogy a köztisztviselőknek legfeljebb a kisebbségét illette meg középosztályi szintű jövedelem, és ez a kiváltság a húszas évek derekán aligha volt több a foglalkozási réteg egyharmadánál. Hiszen a 44 ezer, jövedelmét tekintve adatokkal dokumentált állami hivatalnok fele keresett 300 pengőnél, kétharmada pedig 400 pengőnél kevesebbet (beleértve a lakáspénzt is).2 7 Márpedig 300-400 pengő havi jövedelem alatt sem akkor, sem később nem volt rá esély, hogy bárki megfelelhessen a polgári életvitel kívánalmainak. Ezt a képet erősíti a mintegy 15 ezer fővárosi köztisztviselőről 1928-ban készített részletes statisztika néhány vonatkozó adata is.2 ® Ebből kiderül, hogy a megkérdezettek felének a havi keresete 200 pengő alatt maradt és háromnegyedüké nem érte el a 300 pengős határt. Igaz, ebben nem foglaltatott benne a külön lakáspénz. Mindebből az következik, hogy ilyenformán csak minden tizedik közhivatalnok tartozott a középosztályi jövedelmi sávba, mert 400 pengőnél többet keresett. De nem alakult a helyzet másként a lakáshelyzet terén sem. Mi lehet beszédesebb annál a statisztikából kirajzolódó képnél, mely szerint a fővárosi köztisztviselők negyede egyszobás, tehát munkáslakásnak megfelelő otthonban, további kétötöde pedig kétszobás, vagyis kispolgári lakáskörülmények között élt. Azaz: a foglalkozási réteg legföljebb egyharmada felelt meg a minimum háromszobás jellegzetesen középosztályi lakásnormának. Ezért is hiányozhattak sokuk életéből a polgári otthonnal szokászszerűen együttjáró civilizációs körülmények, mint a köztisztviselők felénél mind a fürdőszoba (!), mind a gáz. S szorosan ezzel függ össze az is, hogy tíz fővárosi köztisztviselőből legalább hat a legalsóbb lakbérosztálynak megfelelő, a legföljebb 300 pengő negyedévi bérű lakásokban lakott és négyötödének még cselédje sem volt.29 A közalkalmazottak zömének, ám mindenképp döntő hányadának a középosztály szintjét sem megütő életnívója, ha nem is teljesen előzmény nélküli, de feltétlenül új fejlemény. A trianoni Magyarország elszegényedő államának és a leépítések ellenére is igencsak túlméretezett bürokráciának egyenes következménye a drámai hanyatlás gazdasági téren. Jellemző, hogy a húszas évek elején, tehát a leépítések előtt, a közalkalmazottak békebeli fizetésük 20-30%-át, a leépítéseket és a fizetésrendezést követően is csak 30-40%-át keresték. Ami egyébként szerény mértékű nivellálódással együtt következett be. Ennek ellenére is roppant nagy jövedelmi különbségek jellemezték a tisztviselőtársadalmat: a húszas években az I. és a XI. fizetési osztályba sorolt két szélső tisztviselő kategória, a politikai elitbe tartozók és a kishivatalnokok fizetése között 13-14-szeres (a főváros alkalmazottai esetében csak nyolc-kilencszeres) a különbség.30 így viszont a nyomott tisztviselői fizetések feltételei közepette a kishivatalnokok (a VIII. fizetési osztálytól lefelé) jószerivel csak szerény kispolgári jövedelmet élvezhettek a korban. Az 1924-es tisztviselői státusrendezés értelmében magasabb fokozatba egy-egy fizetési osztályon belül három évenként léphetett elő valaki, magasabb fizetési osztályba viszont csak kinevezés útján lehetett kerülni, melyre üresedés adott módot. Ezt követően 1927-ben rögzítették újfent az illetményeket (a gyakorlatban 1931-33 között ennél kevesebbet folyósítottak az alkalmazottaknak,
